2018. június 13., szerda

Anne Bishop: Vörös betűkkel

Sorozat: A Mások 1.
Oldalak száma: 512 oldal
Megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: Bozai Ágota
Kiadó: Twister Media
Eredeti cím: Written in Red
Besorolás: (urban) fantasy
Goodreads átlag: 85% (4,28)
Moly.hu átlag: 92%

Fülszöveg:
Meggie Corbyn cassandra sangue, vagyis vérpróféta, azaz ha a bőrén vágás nyomán kiserken a vér, látja a jövőt. Meggie ezt a különleges képességét inkább átoknak, mint áldásnak tekinti. Meg nem szabad ember. Tartógazdája rabszolgaságban őrzi, hogy csak ő szerezhessen tudomást látomásairól. Meggie azonban megszökik és az egyetlen biztonságos hely, ahol elrejtőzhet, a Lakeside Udvar nevű üzleti negyed, amit a Mások működtetnek.
Az alakváltó Simon Wolfgard vonakodik felvenni az Emberi összekötő állásra jelentkező idegent. Egyrészt azért, mert úgy érzi, hogy valami titkot rejteget, másrészt azért, mert nincs emberi prédaszaga. Ám egy erősebb ösztön arra készteti, hogy mégis alkalmazza Meggie-t. Amikor megtudja róla az igazat, és azt is, hogy a kormányhatóság körözi, Simonnak el kell döntenie, vajon megéri-e, hogy bekövetkezzen az emberek és a Mások között szinte elkerülhetetlen harc.

Én és a könyv


A Vörös betűkkel-re nem rögtön, megjelenésekor figyeltem fel, csak jóval később. Úgy egy évig kitartóan bírtam a sok-sok dicsérő kritikát, de végül megtörtem, és eljött az a pont, hogy én is el akarjam olvasni.

Véleményem


Az eredeti borító
A Vörös betűkkel nem a cselekménnyel kezdődik; a szerző egy új világot alkotott meg, és úgy érezte - nagyon helyesen -, hogy mielőtt a sztoriba belecsapunk, az olvasónak jót tenne némi bevezető. Ezért az első lapokon megmutatja az Udvar térképét, elmondja, milyen földrészek, fajok, stb. léteznek ebben a Namidnak keresztelt világban, valamint a rövid történelmét is leírja. Az emberek és a Mások egymás mellett léteznek Namidban. A Mások alakváltók: ugyanúgy néznek ki, mint az emberek, csak állattá vagy más lénnyé tudnak alakulni, és az elsődleges táplálékuk nem más, mint az ember. Az emberek az idő során fejlődni kezdtek, hasznos tárgyakat és technológiákat találtak fel, ezekre pedig a Mások is szemet vetettek. Visszaszorították az ember fogyasztását, hogy hozzáférjenek a technológiához, de a természetes erőforrásokat továbbra is a Mások birtokolták. Történetünk idejére a Mások néhány kísérleti Udvart hoztak létre, ahol emberek és Mások (nagyjából) békében élhetnek együtt.
"[…] egy pillanatra sem lehet elfelejteni, hogy az ember nem más, mint ésszel bíró hús."
A főszereplő, Meggie Corbyn egy vérpróféta: amikor vére serken, a jövőbe (vagy a múltba) lát. Őt és a hozzá hasonlókat begyűjtik, bezárva, tulajdonként tartják őket, hogy aztán a gazdag ügyfelek jó pénzt fizessenek egy-egy jövendölésért. A lányokat teljesen elzárják a külvilágtól, épp csak annyit tanítanak nekik, hogy a próféciákat értelmezni tudják, de nem annyit, hogy megszökhessenek és ott életben is maradjanak. Meggie viszont megteszi azt, amit előtte soha egyetlen vérpróféta sem mert megkockáztatni: megszökött, és egyenesen a Másoknál, az Udvarban kötött ki.

Simon Wolfgard, az Udvar vezetője megszánta a menekülő lányt, és felvette őt "emberi összekötőnek". Ez annyit jelent, hogy Meggie postás lett, küldeményeket válogat és szállít ki az Udvar különböző részeire, és az irodájában fogadja azokat az embereket, akik árut hoztak a Mások üzleteibe. Meggie kedves természetével azonnal belopta magát az emberevő Mások szívébe, akik sajátjukként védelmezték őt. Meggie ugyanis nem csak barátokat, ellenségeket is szerzett: a tulajdonosa, aki eddig fogva tartotta, most égen-földön keresi a lányt. A másik ellenség Asia Crane (különleges ügynök), egy színésznőcske, akit azért pénzelnek, hogy az Udvarba beépülve információkat szerezzen a Másokról.

Kegyetlenül őszinte leszek: nem értem a sok dicsérő szót és a molyos 92%-os arányt. A Vörös betűkkel teljes egészében arról szól, hogy Meggie válogatja a postát és az emberevő szörnyetegek így meg úgy imádják őt. Ennyi. Így megy egy jó ötlet a levesbe. Mert hogy volt itt jó ötlet is: rejtélyes kórság, ami dühöngő őrültté változtat Másokat. Ebből vajon mi lett? Simon Wolfgard eltűnt egy időre, hogy kivizsgálja az ügyet, nem talált semmit, aztán ment minden tovább a rendes kerékvágásban. Ami a könyvben érdekes lehetett volna, pár szóban el lett intézve, ami meg nem volt érdekes (minden más), azt a legapróbb részletekbe menően taglalta a szerző. Pl. hogy Meggie azon vívódik, melyik napon milyen csemegével kényeztesse a pónikat, mert kockacukrot nem kaphatnak minden nap, vagy hogy Asia Crane (különleges ügynök) milyen tévéműsort fog kapni a megbízójától, és ő milyen csodálatosan fogja alakítani Asia Crane különleges ügynök szerepét. Lol.

Igazán csak akkor dobtam el az agyam, amikor kiderült, hogy milyenek is a Mások igazából. A prológusban még brutális, félelmetes emberevő szörnyetegekként ábrázolta őket a szerző, és próbálkozott is ezt a képet fenntartani róluk, de nem sikerült. A Wolfgardok farkas alakjukban futkároztak és játszottak, kutyakekszet ettek és kutyaágyban feküdtek. Henry Beargard védelmező, ölelnivaló mackó lett. A Crowgardok elcsentek mindent, ami fényes. Hawkgard és Owlgard, ilyenek is voltak, de hogy minek, nem tudom, mert szerepük nem volt. És a kedvencem: a Sanguinati-klán vezetője, Erebus, az ősvámpír, a Nagyapa - egy pillanat alatt megszerette Meggie-t, mintha csak a saját unokája lett volna. Ó, és ki ne felejtsem az Elementálisokat, akiktől még a többi Más is retteg: kapaszkodjatok meg, mert ezt sose találnátok ki... imádták Meggie-t!
"Van egy elmélet, ami szerint a Másoknak rengeteg alakjuk van, alakot váltanak, ahogy a világ és a körülöttük lévő többi élőlény változik. Az alakváltozás célja pedig az, hogy ők maradjanak a domináns ragadozók. De legelső alak, akármi is legyen az a terra indigene lények evolúciós elődje, az ok, ami miatt alakot tudnak váltani. Az elmélet szerint mindig átvesznek valamit abból a formából, amit használnak… mint ahogy az a lány: Holló, aki vonzódik mindenhez, ami fényes."
Ez a túláradó szeretet Meggie irányába engem olyannyira taszított, hogy már majdnem rosszul éreztem magam, amiért még csak megkedvelni sem tudom a nőt. Pedig ő tökéletes, csodálatos, nulla negatív tulajdonsággal; igazán életszerű. Simon is lehetett volna egy jó karakter, de amikor megmutatta Meggie-nek a farkasalakját és ezzel pitiző kutyussá degradálódott, minden érdeklődésem elveszítettem iránta. Talán egyedül Tess (a helyi étterem, a Kis Harapás vezetője) volt rám valamiféle hatással; hogy ő milyen lény, azt senki sem tudja, csak az bizonyos, hogy egy pillantással tud ölni. Reménykedtem, hogy a regény során ezt meg is mutatja, és szerencsére ebben az egy tekintetben nem ért csalódás. Rajtuk kívül még rengeteg, de tényleg rengeteg szereplőt felsorakoztat a könyv, nem is érdemes beszélni róluk. Nevek bukkannak fel, hirtelen eddig nem ismerős karakterek kerülnek a középpontba, majd ugyanilyen gyorsan el is tűnnek, én meg csak kapkodom a fejem, hogy ez meg már megint kicsoda? Az egy dolog, hogy Anne Bishop ismeri az összes létező karakterét, és az is érthető, hogy az Udvarban is mindenki ismer mindenkit, de egy random olvasó, aki éppen hogy belecsöppent ebbe az új világba, talán nem fogja kenni-vágni a legjelentéktelenebb szereplőket.

Romantika egyelőre (ebben a kötetben) nincs, Meggie és Simon csak köröznek egymás körül, de érezhetően vonzódnak egymáshoz. Nekem nem is hiányzott az, hogy rögtön történjen közöttük valami; jobban tetszett ez, hogy a kezdeti ellenérzésből lassan alakulgat valami. Már ha lassúnak lehet nevezni azt, hogy a lelki sérült unokaöcsém pár napi ismeretség után az új lány gondoskodására bízom. Mindenesetre arra kíváncsi lennék, hogyan fog működni kettejük kapcsolata a jövőben; annyira ártatlan, gyermeklelkű ez a Meggie, hogy nem nézek ki belőle komolyabbat egy gyermekszerelemnél.

Humor viszont bőven volt a könyvben, és - most először - azt mondom, ez a kárára vált. Én nagyon tudok nevetni, idáig azt hittem, hogy bármin, de a könyv humora nem érte el nálam az ingerküszöböt; még egy apró, lélektelen mosolyt sem csikart ki belőlem. Pedig nagyon erőlködött a szerző, hogy komikumokkal tűzdelje tele a művét, és ez sajnos meg is érződik. Ez a vicceskedés szerintem nem is illik bele az eredetileg megalkotott képbe (emberek vs. terra indigene lények), nem is tudtam komolyan venni a könyvet. Csak egy példa: Simon Wolfgard könyvesboltja, ahol az ajtót Farkasok őrzik, és ha lopáson kapnak, leharapják a kezed - a könyvesbolt neve Ordító Jó Könyvek. Döntsük már el, hogy jópofák vagy félelmetes ragadozók akarunk lenni!

A Vörös betűkkel egy tipikus példa arra, amikor a szerző valami nagyszerűt akar alkotni, és átesik a ló túloldalára. Annyi szereplőt, fantasy elemet erőltetett bele a történetbe, amit túl nehéz lett volna rendesen kidolgozni - nem is tette. Sokat akar a Crowgard, nem bírja a farka - én kérek elnézést a gyatra viccért, de kikívánkozott belőlem. Kevesebb karakterrel (azok viszont jól kidolgozva), lehetett volna ez a történet sokkal jobb is. Ugyanígy írhatott volna többet a vérprófétákról és a rejtélyes kórságról, és kevesebbet pisilő-kakiló kisfarkasról, postai nyomtatványok kitöltögetéséről, kockacukorért hisztiző pónikról.

Feleslegesen ragoznám tovább, sajnos nagyot csalódtam a könyvben, pedig a bevezetőnél még úgy éreztem, ez igazán nekem íródott. Úgy tűnt, hogy borzongató, különleges dark fantasy lesz, de egy pónikkal, szelíd farkasokkal, cuki farkaskölyökkel, filmnézésekkel és pizzázásokkal, postai küldemények szortírozásával tűzdelt valamit kaptam, ami csak nyomokban tartalmazott cselekményt, azt is a legvégére tartogatta - sajnos a végső összecsapás sem tudta megmenteni ezt a könyvet a szememben. Pedig annyira szerettem volna szeretni!

A bejegyzést a Twister Media támogatta, köszönöm a recenziós példányt a kiadónak!

A sorozat részei


1. Vörös betűkkel
2. Holló a hollónak
3. Ezüstös képek
4. Marked in Flesh (még nincs magyar cím)
5. Etched in Bone (még nincs magyar cím)
6. Lake Silence (még nincs magyar cím)

3 megjegyzés:

  1. Szerintem fantasztikus mindkét könyv.Nem érzetem erőltetettnek a humort csak faltam a könyveket....aztán még 1x

    VálaszTörlés
  2. Rengeteg negatívumot fogalmaztál meg a könyvel kapcsolatban ,nem is értem miért is olvastad el egyáltalán. Én,ha ennyire nem tetszik valami, egész egyszerűen nem olvasom el. És ezt nem csak azért írom, mert én imádatam ezt a könyvet,de várjunk csak,de bizony hogy igenis azért mondom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Egyetértek:D
      énis imádtam és nem egyszer repetáztam mind a 2ből!
      Nem tudni mikor jön az Ezüstös Képek magyarul?mert én olvastam,hogy 2019-ben de többet nem sikerült kiderítenem:(

      Törlés