2013. november 28., csütörtök

H. de Vere Stacpoole: A kék lagúna

Hová sodorja a szeszélyes tengerár a kis csónakot három, hajótörött utasával, az öreg, részeges, de aranyszívű tengeri medvével, az angyali szépségű nyolcéves leánykával és az értelmes, talpraesett kilencéves fiúval? Szerencsére jó helyre. Egy lakatlan, ám egzotikus szigetre a Dél Keresztje alatt. Az öreg tengerész, miután megtette kötelességét, kitanította a gyerekeket a robinson-élet minden fortélyára, meghal. Ám az árvák boldogulnak magukban is, és épségben, egészségben fölcseperednek, sőt ártatlan-boldog szerelembe esnek…
Ám a megbízhatatlan természet véget vet az immár hármas idillnek – közben ugyanis gyermekük született -, mert ezúttal a szigetről sodorja el a kis csónakot a végtelen vizekre…
Arthur Lestrange Bostonban élt 9 éves fiával, Dick-kel, és 8 éves unokahúgával, Emmeline-nel. A férfi azonban beteg volt, így olyan helyre akart költözni, ahol nagyobb esélye van a gyógyulásra, ezért vett egy birtokot Los Angelesben, valamint ezért választotta inkább a tengeri utazást is.

Az utazás során azonban tűz ütött ki a hajón, és mindenki menekülőre fogta, miután egy matróznak, a kétbalkezes Button bácsinak eszébe jutott, hogy a pincében puskaport látott. Így került egy mentőcsónakba Button bácsi és a gyerekek, a többiek elvesztek a tengeri ködben.

Hosszú ideig hánykolódtak a csónakban, már a vén matróz is kezdte elveszíteni a reményt – pedig nem mondhatni őt éppenséggel pesszimistának -, amikor is szárazföldön ébredtek. Nem is akármilyen szárazföldön: egy olyan helyen, amilyennek a Paradicsomot képzeljük.

Itt éldegélnek hármasban több mint két évig, ezalatt annyi akció történik, hogy jön egy cethalászhajó (elbújnak előle), majd elmegy. Dick egy napon egy régi hordóban rumot talál, ezt Button bácsi gyorsan kezelésbe is veszi. Szegény öregnek ez lett a veszte.

Ettől fogva a kamaszok egymásnak maradtak, semmi meglepő nincs abban, hogy kialakult közöttük a vonzódás (maximum az, hogy mindez egyik pillanatról a másikra). A lány kisfiút szül, akit Hannah-nak neveznek el.

Egy hatalmas vihar után a sziget másik felébe kell menniük élelemért, és míg Dick a parton banánra „vadászik”, addig Emmeline a kicsivel a csónakban marad. A csónak lecsúszik a partról, Dick utánuk úszik, és a lagúna ura, a cápa vacsorában reménykedik. A kis család így sodródik el otthonuktól, evező nélkül, egy éhes cápával a csónak körül. A reménytelenségből nincs más kiút, mint a halálos piros bogyók a csónak aljában…
Mások értékelései alapján úgy tűnik, ez a regény is nagyon megosztó, bár talán többen vannak, akik inkább a filmre esküdnek. Én is a filmre szavazok, de ettől a könyvet is jónak találtam, néhány hibával:

1. Miért nem esik egyetlen szó sem arról, hogy Emmeline nővé érik? Egy lány életében ez nagyon fontos dolog. Főleg Emmeline életében, aki egyébként nem is tudhatta, miért vérzik, és honnan jön az a vér, és miért; én a helyében nagyon megijedtem volna.

2. Ugyanez a téma Emmeline terhességével is: nem hiszem el, hogy egyikük sem vette észre, hogy a lány hasa egyre nagyobb és nagyobb, mindene fáj, és mintha belülről rugdosná valaki. Azt mondja, rosszul érezte magát, elaludt, és mikor felébredt, ott volt mellette a baba. Vajon az író ennyire semmit sem tudott a terhességről, hogy inkább ki is hagyta a történetből?

3. Túúúl kevés akció, szinte semmi izgalmas nem történt, csak egy cethalászhajó, Button bácsi halála, a polip támadása, egy nagy vihar, és mikor végül kisodródtak a tengerre.

És íme a pozitív megjegyzések:

1. Mások a könyv hibái közé sorolják a rengeteg tájleírást is, én viszont kivételesen élveztem őket. Minden vágyam egyszer egy hasonló helyre eljutni, és a képzeletemben annyira szépen megelevenedtek a leírtak, mintha én magam is ott lettem volna.

2. Kifejezetten tetszettek a rövid fejezetek, azt a hatást keltette, hogy könnyen olvasható a regény.

3. Button bácsi és a meséi. Button bácsi nekem nagyon szimpatikus karakter volt eleinte (amíg a rumot meg nem találták). Igazán szót értett a gyerekekkel, akkor is, amikor a kis Dick bevágta a hisztit. Vicces dolgokat mesélt, a kedvenc történetem a disznó és a kecskebak története volt – jót nevettem rajta, ahogy elképzeltem őt mesélni. J

Olvasás közben olyan dolgokon is megakadt a szemem, amit se nem jónak, se nem rossznak találtam, hanem leginkább furcsának:

1. Felmerül a vérfertőzés kérdése, amit sokan elítélnek, emiatt rossz szemmel nézik a történetet. Magát a vérfertőzést persze én is elítélem, de ebben az esetben megértem. Tény, hogy Button bácsi halála után a kamaszok úgy élnek tovább, mint egy pár, erre kényszerülnek. A fajfenntartás pedig egy ösztön, és az ember ugyebár ösztönlény… Ott, az isten háta mögötti szigeten pedig nincs rajtuk kívül senki.

2. Szegény Dick milyen nevet kapott már annak idején… Ez az angolul nem beszélő olvasóknak talán nem mond semmit, de az amerikai szlengben olyan dolgot jelent, amilyen névre sosem keresztelném el a fiamat. Oké, mondjuk Hannah-nak sem! :))

Mivel a filmadaptációt már láttam, így nem lepődtem meg a végkifejleten. Arra viszont nem emlékszem, hogy Lestrange a végén rájuk talált volna. Ez volt a leginkább szívszorító jelenet a könyvben, nem csak azért, mert a gyerekek örökre elaludtak, hanem azért is, mert olyan közel volt a segítség, és Lestrange álmának valóra válása…

Tehát összességében nekem tetszett, és élveztem. Az ember nem is kívánhatna ennél kiválóbb lakatlan szigetet. És most újból kedvet kaptam a filmadaptációhoz is. :)


2013. november 17., vasárnap

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

Hiába mondod a jövőnek, hogy STOP.
Nincs REWIND gomb, nem tudod visszatekerni a múltat.
Az egyetlen mód, hogy megtudd a titkot, … hogy megnyomod a PLAY-t.
Clay Jensen semmit sem akar tudni Hannah Baker kazettáiról. Hannah meghalt - gondolta -, magával kellett volna vinnie a titkát.
Aztán Hannah hangja közölte Clay-jel, hogy az ő neve is elhangzik a kazettán és az is, hogy Clay valamilyen módon felelős a haláláért.
Aztán Clay egész éjszaka a kazettákat hallgatta. Hannah szavai nyomán bejárta a városkájukat…
… és amire fényt derített, az örökre megváltoztatta az életét.
Nagyon régóta szerettem volna már elolvasni ezt a könyvet, mert mind a borító, mind a fülszöveg megnyert magának. Azt hiszem, ezért is mondják, hogy „ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján”. Ítéletet éppen ezért az olvasás után mondok, és igyekszem kíméletes lenni.

Adott egy nagyon jó alapötlet: egy lány kazettákra veszi az indokokat, amiért öngyilkos lett, és elküldi azoknak, akik a kazettákon szerepelnek. Illetve az első embernek küldi el, és így kell majd egymásnak továbbküldeniük, mert ha a lánc megáll, valaki nyilvánosságra hozza a hanganyagot. Márpedig ki szeretné, ha mindenki tudná, felelős egy „ártatlan” lány haláláért?

Így a kazetták kb. 2 héttel Hannah öngyilkossága után eljutnak Clay Jensenhez, egy nagyon jóravaló sráchoz, akiről senki egy rossz szót nem tudna mondani. Szegény Clay egész éjjel a kazettákat hallgatja, és teljes lelki tortúrát él át emiatt, pedig – mint utólag kiderül – ő nem is felelős a lány haláláért.

Így hát valamilyen perverz módon kíváncsian vártam, vajon mi késztethet valakit arra, hogy eldobja az életét, mikor alighogy elkezdődött. VIGYÁZAT, SPOILER- és FELHÁBORODÁSVESZÉLY!!!
1. Az első csókja (Justin Foley-tól) nem volt olyan tökéletes, ahogy álmaiban elképzelte, de cserébe a srác az iskolában azt hazudta, hogy „megvolt neki” Hannah.
2. Alex egy listát készített a dögös/nemdögös csajokról, és szembeállította Hannah-t Jessica Davissel. Hannah állt a dögös oldalon….
3. Jessica (akivel régebben jóban voltak) féltékenységből pofon vágta Hannah-t.    
4. Tyler Down kukkolta őt.
5. Courtney barátságosan viselkedett Hannah-val, aztán meg kihasználta, és elvitette magát egy buliba.
6. Marcus elhívta valentin-napi randira, ahonnan a srác fél órát késett (mert azt hitte, Hannah nem jön el, de végül mégis betoppant), aztán elkezdte simogatni a lányt. Hannah ezért kilökte a bokszból.
7. Zach, miután Marcus lelépett, odament Hannah-hoz, és próbálta jobb kedvre deríteni, de miután Hannah egy pillantásra sem méltatta, úgy vette, hogy kikosarazták. Bosszúból ellopta a dícsérő üzeneteket, amiket kommunikáció órán Hanna zacskójába dobtak, így megfosztva a lányt az apró dícséretektől, amikkel eddig illették.
8. Ryan ellopta a verset, amit Hannah írt, és lehozta az Elveszett-és-Megkerült Hírlapban, névtelenül.
9. Clay Jensen. Akivel Hannah smárolt egy bulin, aztán hirtelen ellökte magától, és üvöltözött vele, hogy menjen el. És Clay el is ment. (Ő elvileg nem adott Hannah-nak okot.)
10. Ismét Justin Foley, aki szemet hunyt afelett, hogy a korábban említett Jessicát megerőszakolja Bryce (Justin haverja). (Egyébként Hannah sem tett ellene semmit…)
11. Jenny felajánlotta, hogy hazaviszi ebből a buliból a lányt. Hazafelé menet kiütnek egy stop-táblát, és Jenny nem engedi, hogy Hannah kihívja a rendőrséget. A stop-tábla hiánya később egy fiatal srác halálához vezet.
12. Ismét erőszakolós-Bryce, aki behívja Hannah-t a jacuzziba, és szexuális kapcsolatot létesít vele. (Hannah SZÓ NÉLKÜL HAGYJA ezt!!!)
13. Mr. Porter, Hannah tanácsadója. Elmeséli neki Hannah, hogy mi történt a Jacuzziban, és Mr. Porter két lehetőséget említ: vagy megbeszélik a sráccal azt a bizonyos dolgot, vagy tovább kell lépnie. Hannah ezen kiakad, elszalad, és Mr. Porter nem fut utána.
Tessék, én szóltam előre. Lehet, hogy Hannah labilis volt, lehet, hogy érzékeny, de ez NEM ELÉG ok arra, hogy feladja. Nekem nem elég. Lehet, hogy már nem vagyok tinédzser, és teljesen másképp látom a dolgokat, mint 3-4 évvel ezelőtt, de ez akkor is nulla. Nem hiteles.

És hogy valami jót is mondjak: tetszett Clay karaktere. Végre egy olyan fiú karakter, aki tök rendben van; és ráadásul pasi írta. (Nagyon kiábrándítónak találom, amikor egy írónő férfi szemszögből ír történetet, mivel hajlamosak a lelkiekben lemenő folyamatokat is úgy leírni, abban a köntösben, ahogy a férfiak többsége általában viselkedik. Oké, az is lehet, hogy csak én vagyok olyan szerencsés, hogy sikerült olyan pasit kifognom, aki képes kimutatni az érzéseit, és beszélni is tud velem erről.)

Jay Asher egy remek alapötletet talált ki, amiből sokkal-de-sokkal többet ki lehetett volna hozni: durvább indokokkal! Ezt a könyvet nem ajánlom senkinek, aki éppen érzelmi hullámvölgyben van, mert még rájön, hogy ha emberek már ennyiért öngyilkosságot követnek el, akkor nincs semmi remény. Egyedül azoknak kéne ezt elolvasni, akik maguk is „lelkiterrorizálnak” másokat, hogy megtudják, mások életére a tetteik hogyan hathatnak. R.I.P. Hannah Baker!
 

2013. november 8., péntek

Karen Marie Moning: Álom és valóság

(Tündérkrónikák 2.)

Figyelem! A fülszöveg és az értékelés SPOILERT TARTALMAZ az előző részre vonatkozóan!
Még csak néhány hét telt el azóta, hogy a sorozatunk első kötetéből megismert MacKayla Lane repülőgépe földet ért Dublinban, és az ír fővárosban máris fenekestül felfordult a világ. Mac erre alighanem csak annyit mondana: na és, az övé is felfordult, abban a pillanatban, amikor értesítették róla, hogy Írországban tanuló nővérének brutálisan megcsonkított holttestét megtalálták egy szeméttel borított sikátorban, Dublin északi részén.

Macet attól fogva a bosszú élteti. Pártfogója, a titokzatos Jericho Barrons segíti őt abban, hogy az ősi tündérvilágba vezető misztikus nyomokat követve, eljusson Alina gyilkosáig. A nyomozás során megismeri a város ódon falai között nyüzsgő ijesztő árnyfigurákat, szörnyeket, gengsztereket és gonosz tündéreket, megtanul káromkodni, lopni, hazudni és ölni. Egyetlen rövid hónap alatt sikerül a város minden mágikus erővel bíró lényének a tyúkszemére lépnie. Egyre több veszély leselkedik rá, de szerencséjére Barrons mindig kéznél van, hogy kimentse ellenségei karmaiból.

Csak egy kivétel van: V’lane, a halált hozó szextündér, aki olyan intenzív szexuális vágyat kelt Macben, hogy a puszta látására a lány vetkőzni kezd. És V’lane többnyire váratlanul tűnik fel Mac közelében. Ahogy most is. 

"A lány elgyengült térddel rogyott le a homokba. El akarta fordítani a tekintetét, de a szeme nem engedelmeskedett. Karnyújtásnyi távolságra voltak tőle a tündérherceg tökéletes testrészei, amelyeket magában akart érezni, hogy csillapítsák szörnyű, embertelen vágyát. Ökölbe szorította a kezét, hogy könnyebb legyen ellenállnia. A tündérherceg ezen csak nevetett, mire ő lehunyta a szemét, és lefeküdt a puha, simogató fehér homokba. Nem kellett mást tennie, mint az előtte álló Maestróra bíznia a testét, aki úgy játszik rajta, ahogy senki más; simogatása elképzelhetetlen crescendo; olyan húrokat penget, amelyeket korábban még senki, és többé nem is fog."
Egy meztelen tündérherceg láttán minden más férfi örökre háttérbe szorul.
Vajon hol lehet most Barrons? Képes-e mégis legyőzni a veszedelmes szextündér vonzerejét és mesterkedését, s megmenteni a lányt a halálos ölelésből?
Egyre több játékos száll ringbe a Sötét Könyvért, de vajon ki fog nyerni? És Mac kinek az oldalára áll? Egyáltalán hány oldal van? Ezek azok a kérdések, amelyekre a választ NEM kapjuk meg ebben a kötetben. Addig is lássuk a sakktábla bábuit:
1.      Barrons: még mindig nem tudjuk, ki ő, miért kell neki a könyv. A tökéletes idegen, aki mindig jókor van jó helyen, hogy megmentse Mac életét. Na meg persze <3.
2.      Mallucé: ő már nem játszik. Vagy mégis? Mégsem? Reméljük, jelenlegi állapota fennmarad!
3.  Derek O’Bannion: új játékos. Bátyjáért akar bosszút állni, immár különleges képességekkel felturbózva, de ez majd a jövő zenéje lesz.
4.      Rowena: a dilis öregasszony, főállásban a sidhe-látók úrnője. Állítólag nemes célok vezérlik, de nem bízunk benne. Mac tünetei alapján náluk van a Sinsar Dubh.
5.    Christian: cuki srác az Ősi Nyelvek Tanszékéről. Ez az egyetlen, amit tudunk róla, valamint hogy ismerte Alinát, és Macről is többet tud, mint az eleinte mutatja. Nem tudni, ki ő, és kinek az oldalán áll.
6.      V’lane: Seelie herceg, aki a könyvet akarja megszerezni királynője számára. Rejtély, hogy mi okból, és hogy ezért meddig képesek elmenni.
7.      A Nagyúr: nem sokat szerepelt. Megszerezte az akaratot felerősítő medált egyetlen mondatával. Fél (?) Barronstól.

Fiona sajnos még a történet elején távozni kényszerült, amikor megpróbálta megölni Mac-et. Még mindig reménykedem, hogy a jövőben előkerül, és konfrontálódnak, szeretnék róla többet tudni. Szerintem ő egy olyan karakter, akiből többet is ki lehetett volna hozni.

Fiona tettének következtétől V’lane menti meg Mac-et, aki ezáltal jogosulttá válik Mac egy órájára, amit csak(!) beszélgetéssel töltenek. Az már más kérdés, hogy ez az egy óra a tündérek világában telik el, majd amikor a tündérherceg Alina képében jelenik meg, Mac-et további maradásra bírja. Az az egy délután, amit a „lányok” együtt töltenek, egy hónapnak felel meg az emberi világban.

Mac személyisége sokat fejlődött ebben a kötetben. Már nem a cuki, rózsaszín-mániás csinos lány, aki egykor volt, annál valamivel érettebb. Ugyan még mindig vannak olyan megnyilvánulásai, ami felnőttségét kétségbe vonja, de akkor is, ez már haladás.

Találkozik egy fiatal lánnyal, Danivel, aki szintén sidhe-látó. Nos, ha Mac antipatikus volt nekem az első részben, akkor Danit gyűlölöm. Nem tudom, miért, de valamiért megvetem az ilyen egoista, dicsekvő karaktereket. Remélem, ez a kép kissé alakulni fog, mert így nem leszünk jóban. Dani elvezeti őt Rowenához, a sidhe-látók vezetőjéhez. Egyelőre Mac nem bízik bennük, de válaszokat akar, amit csak ők adhatnának meg.

Mac mindeközben úgy érzi, kezd megőrülni. Sokszor szellemet lát, amelyik úgy néz ki, mint a kaszás. Meggyőződik róla, hogy nem valóságos, csak a lelkiismerete és képzelete szüleménye, neki gyónja meg bűneit. Persze, hamarosan ő is rájön, hogy nem csak az agya játszott vele, az a szellem nagyon is valóságos, akitől csak Barrons mentheti meg, de ő is majdnem elkésik ezzel.

Barronsról most sem tudhatunk meg sokkal többet, csak néhány szösszenetet: valami lakik a garázsa alatt, és hogy előrelátóbb, mint gondolnánk. Ugyanolyan titokzatos, a tettei miértjét ezúttal sem fogjuk megérteni. Amikor a kaszás elfogja Mac-et, és a föld alá zárja, épphogy csak időben talál rá. A haldokló lány látványa olyan érzéseket váltott ki belőle, hogy elhagyta a Ms. Lane megszólítást. Unseelie húst etet Mac-kel a lány akaratából, aki így teljesen felépül, és szupererős lesz. Amikor pedig a szellem meghal, rettenetesen összevesznek, majd az indulatok átadják helyüket valami másnak ;)

Ez a kötet is függővéggel zárult: Mac már tudja, kik szállítják ide-oda a Sötét Könyvet, de mi még nem, úgyhogy amíg a következő részt be nem szerzem, nem sokat fogok tudni aludni! Összességében elmondhatom, hogy ez a rész felülmúlta az előzőt, itt sem voltak unalmas momentumok, mindig történt valami. Az írónő folyton meglepett, valahogy sosem az történt, amire számítottam, és ez az, amit egy könyvben a legfontosabbnak találok. Negatívumként csak annyit hozhatok fel, hogy idegesítően sok volt benne a „petúnia” és a „szuka”, de ettől eltekintve maximális értékelést érdemel. Ide a következő résszel! :)
 

2013. november 2., szombat

Karen Marie Moning: Keserű ébredés

(Tündérkrónikák 1.)

MacKayla Lane Georgiában élő kisvárosi lány. A vihogós csitri egyszeriben komor felnőtté válik, amikor értesül Írországban tanuló nővére, Alina meggyilkolásáról. Mobiltelefonjáról meghallgatja testvére utolsó, kétségbeesett és rejtélyes üzenetét. Dublinba utazik, hogy a számára felfoghatatlan, misztikus nyomokat követve eljusson Alina gyilkosáig, és bosszút álljon rajta.

A válaszok keresése közben azonban nemcsak nővére titokzatos életének, szerelmének és halálának részletei  tárulnak fel előtte lépésről-lépésre, hanem az ír város ódon falak mögötti, láthatatlan árnyékvilága is. Az ijesztő események sodrában rá kell döbbennie, hogy a múlt egymással is könyörtelen harcban álló furcsa figuráinak mesterkedéseit csakis akkor képes túlélni, ha megtanulja használni újonnan felfedezett adottságait, amelynek révén betekintést nyerhet a tündérek veszedelmekkel teli világába. A veszélyek leküzdésében segítőtársa is akad a kiismerhetetlen könyvesbolt-tulajdonos, Jericho Barrons személyében. A nagy tudású férfi történetei révén érti meg, hogy ha nem sikerül megakadályozni a tündérek és az emberek világát elválasztó falak teljes leomlását, akkor az emberiség jövője reménytelen. Mac fokozatosan tudatára ébred, hogy miféle küldetésre figyelmeztette őt Alina abban a bizonyos utolsó üzenetben. Neki kell megtalálnia az ősi Sinsar Dubh-t, a Sötét Könyvet, mert aki először szerzi meg a Tuatha Dé Danaan félelmetes erejű relikviáját, az mindkét világ ura lehet.

Mac úgy tervezi, hogy a nyomozás után nyomban visszatér az ő kellemesen provinciális, jelentéktelen kis szülővárosába, és igyekszik elfeledkezni mindenről, ami Dublinban történt vele. Hogy végül mégis a maradás és a további kutatás mellett dönt, abban Jericho Barronsé a főszerep. Kettejük közös próbálkozásának sikeréért azonban már a hamarosan megjelenő folytatás olvasása közben izgulhatunk.
Nézzük csak. Adott egy fiatal, hosszú szőke hajú bombázó (aki ezt tudja is magáról, és nem győzi hangsúlyozni), Mac, akinek legnagyobb gondja, hogy a medence mellett egyenletesen barnuljon le. Egyszer csak hírt kap Dublinban tanuló nővére kegyetlen haláláról. A szülők összeroppannak, Mac viszont úgy dönt, végére jár a dolgoknak. Összepakol, Dublinba repül, és elkezdi a nyomozást.

Amerre jár, mindenhol megkérdezi, ki mit tud a Sinsar Dubh-ról, amit nővére utolsó üzenetében emlegetett. Mindenféle hülye válaszokat kapott, minthogy az egy könyv, és hogy tündéreké, satöbbi. Mac persze úgy érezte, be akarják csapni, és hogy itt mindenki tud valamit, de senki nem árulja el.

Egyszer eltéved, és elkeveredik valahogy az elhagyott városrészbe, ahol sehol egy lélek, csak furcsábbnál furcsább dolgok: pergamendarabkák, ruhakupacok, otthagyott, nyitott autók. Fura. Kezd sötétedni, és pánikba esik, szerencsére azonban fényt lát, és kitalál az elhagyott területről. Magában hálát mond a Barrons Könyvek és Apróságok üzletnek, és megnyugodva betért. Itt is megkérdezte, tudnak-e valamit a Sinsar Dubh-ról, de a tulajdonos, Barrons nem válaszolgatott készségesen, sőt, el akarta ijeszteni Mac-et.

Főhősnőnket azonban kemény fából faragták: nem ijesztették meg a fenyegetések. Hamarosan a saját bőrén tapasztalta meg, hogy a tündérek valóban léteznek, de nem úgy, mint azt az emberek gondolják. Nem apró, komisz kis lények voltak, hanem hatalmas, gyilkos földönkívüliek, akik szintén a Sötét Könyvre vadásznak.
Mac és Barrons akaratuk ellenére kénytelenek összefogni, miután kiderül, hogy Mac képes érzékelni a tündérek szent tárgyait (SZT), és veszélyes küldetésre indulnak. Szörnyű élmények sokasága útján valamennyi SZT-re ráakadnak és megszerzik, végül Alina gyilkosát is megtalálják, de hogy mit kezdenek vele, az a következő kötet rejtelme.
Amit én ebben a kötetben legelőször megfigyeltem, hogy Mac gyásza alig érzékelhető. Persze, írta, hogy sírt, és még néhányszor elpityeredett, de ettől függetlenül bárokban ücsörgött, zenét hallgatott, szóval nem adta át magát az elvesztés fájdalmának. Nem is volt túl szimpatikus, túl egoista nőszemély.

Úgy vettem észre, ez a könyv nagyon megosztja a véleményeket; volt, aki imádta, és volt, akinek egyáltalán nem tetszett. Nos, én az előbbiek táborába tartozom, ugyanis nagyon nehezemre esett becsukni, és mással foglalkozni. Ez annak köszönhető, hogy hiába mondtam magamnak, hogy „csak egy fejezetet olvasok”, mikor úgy lett vége a fejezeteknek, hogy „na nee, mi ez már, mi lesz ebből?!”. Nagyon izgultam, mindig pörögtek az események, és mindig meglepett az írónő egy-egy fordulattal.

Egyenesen sokkolónak találtam néhány momentumot, pl. egy-két tündér leírását, és a már említett pergamendarabkák valódi mivoltának magyarázatát.

Kíváncsi vagyok, hogyan alakul a jövőben Mac és Barrons kapcsolata, és Fiona múltjáról is szeretnék megtudni ezt-azt. A sorozatokban ugyanis a karakterek fejlődését majndem olyan izgalmasnak találom, mint a cselekményt.

Imádom azt a világot, amit Moning megteremtett. Egy misztikus, nagy múltú város… ha tehetném, csomagolnék és indulnék, hogy a saját szememmel nézzem meg! Erre sajnos azonban nincs lehetőségem, úgyhogy egyelőre maradok a Tündérkrónikák sorozat további köteteinél. J