Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 3.Oldalak száma: 800 oldal
Megjelenés éve: 2019
Eredeti megjelenés: 2017
Fordította: Hetesy Szilvia
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Eredeti cím: A Court of Wings and Ruin
Besorolás: New Adult, fantasy, romantikus
Goodreads átlag: 4,5
Moly.hu átlag: 93%
Fülszöveg:
A festményem hazugság volt.
Még nem álltam készen.
Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát.
A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia.
A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.
Én és a könyv
Ekkor olvastam: 2019. január 25. -- február 18.
A sorozat első része (Tüskék és rózsák udvara, azaz ACOTAR) azért volt nagyon különleges élmény, mert elkezdtem olvasni, és aznap éjszaka bevonultam a kórházba szülni. A második rész (Köd és harag udvara, továbbiakban ACOMAF) a 2018-as évem legjobb könyve volt. Mind a kettő a kedvencem lett, nagyon szerettem őket, így sose volt kérdéses, hogy amint lehetőségem adódik, megrendelem és elolvasom a befejező kötetet is.
Véleményem
Figyelem! A bejegyzés spoileres lesz, mindhárom eddig megjelent kötetre vonatkozóan!
Szóval, mi is történt idáig: Feyre Archeron emberlány, aki megölt egy farkasbőrbe bújt tündért. Prythianben hét tündérudvar működik: az Éjszaka, a Nappal, a Hajnal, a Tél, a Nyár, az Ősz, és a Tavasz udvara. A tündér, akit Feyre levadászott, a Tavasz udvarához tartozott, és annak főura, Tamlin eljött Feyre-ért. Tamlin magával vitte a lányt az örök tavasz földjére, amelynek lakóit elátkozták: mindnyájan álarcot viselnek, amit nem vehetnek le. Feyre eleinte rabnak érzi magát, hiszen az ellenségei, a tündérek között van, nem mehet haza a családjához, de egy idő után kezdi magával ragadni ez a varázslatos, ám nem kevésbé veszélyes világ. Tamlinnel egymásba szeretnek, de Feyre nem tudja kimondani érzelmeit, pedig csak ennyi kéne ahhoz, hogy az átok megtörjön. Amikor később erről tudomást szerez a lány, azonnal visszaindul szerelméhez, de Tamlin már Hegyalján van, Amarantha fogságában. Amarantha megadja az esélyt Feyre-nek, hogy kiszabadítsa Tamlint, de olyan próbáknak teszi ki, amit egy ember képtelen túlélni. Feyre alkut köt az Éjszaka udvarának főurával, Rhysanddel, aki valamiért hajlandó segíteni neki, persze, nem ingyen. Azt kéri cserébe, hogy a lány rendszeresen töltsön némi időt az udvarában, ha megszabadultak Hegyaljáról. Feyre végül megtöri az átkot, és megváltja Tamlin és a többi tündér szabadságát, de ezért az életét kellett adnia. A hét főúr meghálálja neki, mindannyian átadnak magukból egy darabot, s ezzel Feyre nem csak feltámad, de maga is tündérré válik, mi több, mind a hét főúr mágiájából birtokol valamit.
Feyre visszatér a Tavasz udvarába, ahol aztán szervezgetik az esküvőjüket Tamlinnel, de a lány nem tud szabadulni a rossz emlékektől és a depressziótól, amit a Hegyalján történtek okoztak. Tamlin pedig csak ront a helyzeten azzal, hogy Feyre-t állandó ellenőrzés alatt tartja, és bezárja őt, amikor csak tudja. Amikor pedig az esküvője napján Feyre nem bírja tovább, Rhys eljön érte, és elviszi őt az Éjszaka udvarába. Feyre megismeri a főúrnak egy egészen más oldalát, ösdzebarátkozik a főúr belső körének tagjaival (Amren, Mor, Cassian és Azriel), és lassacskán elmúlik a depressziója, visszatér az életkedve, mi több, Rhys mellett boldog lesz. Csakhogy Tamlin nagyon messzire képes elmenni azért, hogy visszaszerezze a menyasszonyát; alkut köt Hybern királyával, akinek az a célja, hogy megsemmisítse azt a falat, amely a tündéreket és az embereket elválasztja egymástól, s az embereket újra rabszolgasorba taszíthassa. Tamlin beavatkozásának az lesz a vége, hogy Feyre mindkét nővére, Nesta és Elain is azzá válik, amitől egész életükben rettegtek: tündérré. Feyre pedig visszatér Tamlinnel a Tavasz udvarába, de csak azért, hogy személyesen állhasson bosszút, és belülről aknázhassa alá Tamlin udvarát.
"Az is lehet, hogy feladatom végeztével a kastélyt is porig fogom égetni. A rózsákkal fogom kezdeni."
És most a harmadik kötet: Feyre tönkreteszi Tamlint minden szinten, ahogy csak tudja, elveszi tőle a katonáit, ártalmatlanná teszi a főpapnőjét, Ianthét, aláássa a becsületét, és amikor távozik a Tavasz udvarából, még Tamlin legjobb barátját, Lucient is magával viszi. Feyre ezután az Éjszaka udvarába megy, ahol el is kezdenek szervezkedni a Hybern elleni háborúra, de ennek az első lépcsője az, hogy megnyerjék maguknak a főurakat. Egy találkozót hívnak össze, amire mind a hét főúr hivatalos, és nem mennek könnyen a dolgok, de a hétből öten szövetségre tudnak lépni. Ám az első lépést Hybern királya teszi meg, ami felkészületlenül éri Prythiant. Megkezdődik a háború.
Háát, háát…. egyik kedvenc sorozatomról van szó, az elvárásaim is az egekben voltak, de úgy érzem, ez a kötet nem hozta az előző kettő színvonalát. Az eleje még nagyon tetszett, Tamlint még sajnáltam is, úgy elbánt vele Feyre. Aztán ahogy Feyre visszatér az Éjszaka Udvarába, úgy vált laposabbá a történet. Érdemi történés a könyv feléig nem volt semmi, csak szexjelenetek dögivel, meg találgatások arról, mi valójában Amren és milyen elképesztően húdehűha halálos, de mit csinált ő? Próbálta megfejteni a Lélegzetek könyvét, és nem jutott semmire. Ugyanez Nestával, találgatják, mi lett belőle, áradoznak róla, csodálják, milyen erős és halálos, én meg várom, na, vajon milyen nagyhatalmú lény lett ő, milyen nagy dolgot fog véghez vinni: hát a nagy büdös semmit. Az egész könyv során csak durcáskodik, mint egy sértődött óvodás. Hybern királya ellen kiáll ugyan, de az egész nevetségesen béna, még a halálos szúrást is Elain viszi be. Hatalmas csalódás volt nekem Nesta is, Amren is, de még Mor is (azért, ahogy Azriellel bánik). Tamlin úgyszintén, de őróla később.
A könyv első fele ugyebár arról szól, hogy sikerül-e végül összehozni a főurak találkozóját. Na, hát ez a találkozó megér pár gondolatot. Addig nagyon tetszett, hogy belátást nyerhettünk a Hajnal Udvarába, és a főurakról is szívesen olvastam. Nem emlékeztem már rájuk az első kötetből, nekem ez most olyan volt, mintha először találkoztam volna velük. A nagy kérdés az volt, hogy Tamlin megjelenik-e; bár ne jött volna! Amit a találkozón leművelt, az mindennek a legalja volt; felváltva sértegetett, fenyegetőzött és sajnáltatta magát. Az első részben még nagyon szerettem, de SJM közellenséget csinált belőle. Rhysand lett a tökéletes, az álompasi, hatalmas rajongótábora van, és SJM mindent megtett azért, hogy ennek a rajongótábornak a kívánságait teljesítse: erre kellett az a rengeteg szexjelenet, ami amúgy a történetet semmivel nem vitte előrébb, és ezért volt Tamlin ekkora kőbunkó, hogy vérben forgó szemmel gyűlölködhessünk, és a halálát kívánjuk. Nekem ez annyira nem jött be, SJM-et jobbnak tartottam annál, hogy ilyen egysíkúra írja a karaktereit. (Oké, később Tamlin is visszakap az "emberségéből" egy keveset, de ez a kritikán aluli kifakadás a találkozón egyáltalán nem illett a karakteréhez, legalábbis szerintem.)
"– Megérdemeljük a boldogságot – mondta. Ezt én mondtam neki egyszer, a városi házunk tetején, amikor Velarist megtámadták. – És minden lehetséges eszközzel harcolni fogok ezért a jövőért.
– Együtt fogunk harcolni – mondtam rekedten. – Nemcsak te egyedül, hanem együtt, mi ketten."
A könyv második felében aztán végre beindulnak az események, elkezdődik a nyílt háború Prythian és Hybern között, de ezzel kapcsolatban is vegyesek az érzelmeim. Amit kifejtett SJM, az rendben volt, de nagyon sok mindenbe belekezdett, elmondta a legendákat, aztán amikor a kifejtésre került volna sor, elintézte két mondatban. Pl. mennyit beszélt a legendás Miryamról, valami epic jelenetet vártam volna, amivel végre berobbannak a cselekménybe, erre "bocs, a védővarázslatunk túl jól működött, azért nem láttatok", megjelennek, összemosolyognak, aztán hazamennek. Vagy a nagy leleplezést, hogy Lucien és Helion kapcsolatáról... ezzel sem kezdtek semmit, pedig mennyi mindent megváltoztatna! Azt sem értem, miért kellett erőltetni az Elain-Lucien párost, amikor nyilvánvalóan nem egymáshoz vonzódnak. Ja, Lucien elment egy titkos küldetésre, aztán a háború végére ő is befutott, de hogy addig mi történt, az rejtély. Az emberkirálynőkkel amúgy mi a helyzet? És amiről még sokkal-sokkal többet szerettem volna olvasni, azok az öreg istenek (old gods?). Tőlük is valami epikus jelenetet vártam, erre Hybern királyának egyetlen csettintésébe kerül eltörölni őket a föld felszínéről (Thanos feeling). És mégis a kis, drága, ártalmatlan Elain döfi le a királyt, a leghatalmasabb varázshasználót, akinek minden teremtmény féli a nevét. Röhögnöm kell.
Minden idők legnagyobb tündérháborúja zajlott itt, nagyjából halálos áldozatok nélkül. A főbb szereplők mind életben maradnak, micsoda szerencse! Vajon azért, mert SJM annyira megszerette a karaktereit, hogy nem volt szíve megölni egyiküket sem, vagy azért, mert nem merte a rajongói haragját kockáztatni? Akárhogy is, én amondó vagyok, hogy ez nem is volt igazi háború. (Csak egyetlen ellenpéldát hoznék fel: a roxforti csatát. Mennyien meghaltak a jók közül, a szívünk szakadt bele, mégis, ez adta meg a történtek súlyát.)
"Rhys odalépett hozzám, és megfogta a kezem.A Győzedelmes Éjszaka és az Örök Csillag.Ő a lágy, egyben ijesztő sötétség, én a tiszta fény, ami az ő árnyékai miatt csillog."
A fordítás mellett sem tudok elmenni szó nélkül. Tudom, hogy nagyon hosszú a könyv, és sietni is kellett vele, de elég indok ez arra, hogy egy ilyen minőségű munkát adjunk ki a kezünk közül? Oda nem illő szavak, gyengén összerakott mondatok tömkelege... Néhol azt sem értettem, mi van. Állítólag egész mondatok maradtak ki a fordításból, ami ráadásul fontos lett volna. (Sárkány? Ez csak a neve, vagy tényleg sárkány? Merthogy ő az egyetlen, akinek a neve magyarítva lett, már ha a Csontfaragó és a Takács beszédes nevét nem vesszük számításba. Másik kérdés: "daemati" vagy "deamati"? Mert egyszer így írják, máskor amúgy.) Már csak azért is merem ezt így leírni, mert a könyv megjelenése előtt azzal kampányolt a kiadó, hogy szeretnék még egyszer átnézni a fordítást, hogy biztosan egy kiváló minőségű szöveget kaphassunk a plusz egy hónap várakozásért cserébe. Nos, nem sikerült.
Négy pontnál kevesebbet képtelen vagyok adni a könyvnek, mert még így is előkelő helyen áll az olvasmányaim között, de önmagát bőven alulmúlta. Sajnálom nagyon. Ettől függetlenül minden további kötetet el fogok olvasni, mert ezt, a SJM által megteremtett tündéruniverzumot csak imádni tudom.
A sorozat részei
3. A Court of Wings and Ruin - Szárnyak és pusztulás udvara
3,1. A Court of Frost and Starlight