Marissa Meyer: Cinder

Sorozat: Holdbéli krónikák 1.
Oldalak száma: 432 / 448 oldal
Megjelenés éve: 2012 / 2018
Eredeti megjelenés: 2012
Fordította: Bujdosó István / Szabó Kriszitna
Kiadó: Alexandra / Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös (KMK)
Eredeti cím: Cinder
Besorolás: YA, fantasy, romantikus, retelling, sci-fi, disztópia
Goodreads átlag: 4,15
Moly.hu átlag: 91%

Fülszöveg:

Százhuszonhat ​évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van…

Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”.

Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. április 22. -- július 22.

Jó néhány éve annak, hogy a Cindert kinéztem magamnak elolvasásra, és, hát ööö... több mint két éve, hogy saját példányom is van belőle. 2019 februárjában kiválasztották nekem TVK-ra, így végre ez a könyv is "beteljesítette végzetét". A három hónapos olvasási idő pedig becsapós, mert ez idő alatt elolvastam egy másik könyvet is (Napok térképe), de legfőképpen, nos, más hobbikat helyeztem előtérbe. A könyv utolsó harmadát egyetlen este alatt fejeztem be.

Véleményem

A távoli jövőben járunk. A Föld összes (öt) országa szövetségben áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne fenyegetné a békét egy másik birodalom: a Hold. A Földön rettenetes, halálos járvány tombol, a letumózis; Új-Peking császára is haldoklik. Trónörököse egyetlen fia, a tizenhét éves Kai herceg. Az ifjú jövendőbeli császárra nagy felelősség hárul: feleségül kell vennie Levanát, a Hold királynőjét, különben az háborút indít a Föld ellen, amit meg is fog nyerni. De van még egy utolsó remény: Levana unokahúga, Selene hercegnő; a szóbeszéd szerint halott, ám egyesek nem így vélik. Kai kétségbeesetten kutat a hercegnő után, aki talán, de csak talán megoldást jelenthet a külpolitikai fenyegetésekre.

"– Az a terve, hogy a jövőben minden döntést átenged a tanácsadójának?
– Nem – felelte a herceg, és megengedett magának egy fagyos mosolyt. – Előbb-utóbb beszerzek majd egy feleséget erre a célra."

Cinder műszerész, Új-Peking egyik lepukkant körzetében. Jó műszaki érzékére szüksége is van, hiszen ő maga egy kiborg; egy régi balesetben annyira megsérült, hogy bizonyos testrészeit fémekre, huzalokra, chipekre és áramkörökre kellett cserélni. Mostohaanyjával és két mostohahúgával él együtt. Egyetlen barátja Iko, a kis android, de fiatalabbik mostohahúgával, Peony-val is jó kapcsolatot ápol. Mostohacsaládja igen izgatott a bál miatt, ami majd a palotában kerül megrendezésre, de oda Cinder természetesen nem mehet. Pontosan, ez egy futurisztikus Hamupipőke-történet, és idáig milyen jól hangzik!

"– Azt hittem, hogy épségben fennmaradt benzines kocsikat csak múzeumokban lehet látni – morfondírozott pókhálókat szedegetve ki a hajából.
– Hát, hogy ez itt épségben maradt-e, arról lehetne vitatkozni – jegyezte meg Iko elhalványuló szenzorral. – Engem inkább egy rothadó tökre emlékeztet."

Ám egy napon Kai herceg álruhában betér Cinderhez, hogy megkérje, javítsa meg az androidját, amit Cinder el is vállal; azt viszont tökéletesen igyekszik titkolni őfelsége elől, hogy jómaga kiborg, a társadalom kitaszítottja. A két fiatal között azonnal szikrázni kezd a levegő, amit Cinder sokáig megtagad. Csak hogy a későbbiekben újra és újra egymásba futnak, Kai próbálja elérni, hogy Cinder partnere legyen a bálon, de a lány mindig elutasítja. Végül minden rosszra fordul: a császár meghal, Peony megbetegszik, Cindert pedig mostohaanyja fogja a tudósok kezére adni, hogy ellenszert készítsenek belőle; bánja is ő, csak Cinder lehetőleg ne élje túl a beavatkozást. A vizsgálat azonban nem várt fejleményeket hoz, és Cinder olyasmit tud meg magáról, ami sokkal súlyosabb a kiborg-mivoltánál is. És ha mindez még nem lenne elég, Levana a Földre jön, hogy személyesen "győzze meg" Kai herceget arról, hogy végleg szövetségre (=házasságra) lépjenek.

Hadd kezdjem azzal, hogy a világfelépítés lenyűgözött, főleg a Hold és a titokzatos, különleges erőkkel rendelkező népe keltette fel a kíváncsiságom. Legnagyobb bánatomra, a könyvben vajmi kevés derült ki róluk. A sorozat címe, "A Holdbéli-krónikák" arra enged következtetni, a jövőben valamivel fajsúlyosabb szerep jut majd a Holdnak, és őszintén remélem, hogy így is lesz.

A pestis is egy érdekes eleme volt a könyvnek, ami sokat hozzáadott a történet komolyságához. Utólag belegondolva a hideg is kiráz, milyen párhuzamokat lehet vonni a COVID-19-cel: a helyszín egyezik, a piac is közös nevező. És ebben a pillanatban, amikor a kínai koronavírus az egész világot fenyegeti, nem tudom megállni, hogy eszembe ne jusson néha a Cinder baljós hangulata; eszembe sem jutott volna, hogy egy éven belül valami hasonlót (habár, hálistennek sokkal kevésbé fenyegetőt) mi is megtapasztalunk a saját bőrünkön, kiváltképp a járvány okozta pánikot.

A Levana, és unokahúga, Selene legendája is építette a könyv sejtelmes hangulatát. Reméltem, hogy róluk is többet tudok majd meg, még azt sem bántam volna, ha további legendák lettek volna. Milyen nagy kár, hogy a könyv aligha róluk szól...

Ez nem az a fajta YA, amit annyira szeretek, hiába komolyak a körülmények, ha a szereplők tojnak a küszöbön álló háborúra, a lakosságot tizedelő járványra, és az a legnagyobb gondjuk, hogy elmenjenek-e a bálba, vagy sem. (Egyébként is, miért olyan fontos megtartani ezt a bálat?) Kai hercegnek kisebb gondja is nagyobb lehetett volna annál, hogy Cinder mellette lépked-e a vörös szőnyegen, amikor az apja éppen meghal, az emberiség romokban, és a naprendszer legfenyegetőbb boszorkája feni rá a fogát. Ugyanígy, Cindert hogyan foglalkoztathatta az, hogy jajj, csak az ifjú császár meg ne tudja, hogy fémből van a teste nagyrésze, holott mindenkit elveszített, aki egy kicsit is szerette őt.

"– Ugyan már! Nem vihetlek el abba a „B” betűsbe, nem vihetlek el ebédelni. Nagyon úgy fest, hogy csak akkor fogunk találkozni, ha valamelyik androidomban zárlatos lesz a processzor.
– Akár hiszed, akár nem, én már nagyjából megbékéltem ezzel a ténnyel."

Ez az egész bálosdi bohóckodás szerintem elrontotta a gondosan felépített háttértörténetet. Persze, értem én, hogy kellett bele a bál, hiszen anélkül ez nem is lehetne egy Hamupipőke-retelling, de akkor meg kár volt bele a pestis, ha úgysem igazán veszik komolyan a szereplők. Ebben a történetben hatalmas potenciál van/volt/lett volna, és pont ezért volt is egyfajta elvárásom vele szemben, amit sajnos ez, az első kötet sajnos nem ugrott meg. Mellesleg él bennem a gyanú, hogy a fordítás nem vált éppen a kötet javára. Valahogy a könyv nyelvezete egyszerre erőltetett és infantilis, de azt nem tudom, az eredeti szöveg is ezt a hatást kelti-e. Ettől függetlenül mindenképp adok esélyt a folytatásainak is - a külföldi rajongótábor létezése nem lehet véletlen. Plusz, a molyos értékelések is eléggé biztatóak a folytatást illetően. Tessék, mire a bejegyzés végére érek, már meg is győztem magam arról, hogy ideje megrendelnem a Scarletet.

(és fél)

A sorozat részei

1. Cinder

2. Scarlet

3. Cress

4. Winter

Marie Lu: Champion - Bajnok

Sorozat: Legenda 3.
Oldalak száma: 372 oldal
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: AncsaT
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Eredeti cím: Champion
Besorolás: YA, disztópia, sci-fi
Goodreads átlag: 4,18
Moly.hu átlag: 91%

Fülszöveg:

June és Day annyi mindent feláldozott a Köztársaságért, és egymásért, de az ország végre a megújulás küszöbén áll. June visszanyerte a Köztársaság megbecsülését, a kormányzat legfelsőbb köreiben dolgozik mint princepsjelölt, Day pedig a hadseregben emelkedett magas posztra. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a körülmények alakulása ismét összehozza őket. Épp mikor már küszöbön áll a békeszerződés aláírása, egy járvány kitörése okoz pánikot a Kolóniákban, és ismét háború fenyegeti a Köztársaságot. A fertőzést egy minden eddiginél halálosabb vírus okozza, az ország sorsa pedig June kezében van. De hogy megmentse milliók életét, arra kell kérje, akit mindennél jobban szeret, hogy áldozza fel mindenét. Szívszorító dráma, akció és feszültség. Marie Lu nagysikerű trilógiájának elképesztő befejezése.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. január 1-11.

Az első olvasásom 2019-ben. Nehezen haladtam vele, kicsit padlón voltam, alig tudtam rávenni magam arra, hogy olvassam, és sokszor annak is az lett a vége, hogy elkalandoztak a gondolataim, aztán elaludtam. Egyébként még 2018 novemberében választották nekem a TVK kihívásra.

Véleményem

A harmadik könyv ott veszi fel a fonalat, hogy June az új Első polgár, Anden jobbkeze lett, Day pedig a Köztársaság hőse, aki viszont a saját és az öccse gyógykezelése miatt visszavonul. Day aggasztó híreket kapott a saját egészségéről: könnyen lehet, hogy csak hónapjai vannak hátra. A két fiatal hónapok óta külön utakon jár, nem is beszélnek egymással. A Kolóniákban, a határ mentén elterjedt a Köztársaság vírusa, s Anden ultimátumot kap: ha nem adja át az ellenszert, megtámadják az országát. Csakhogy az ellenszer nincs kész; a tudósok csak gyanítják, hogy Day öccsének vére lehet a kulcs az ellenszerhez. June lesz az, aki ráveszi Dayt az együttműködésre, ám hiába minden, mert az egykori Egyesült Államok két utódállama, a Köztársaság és a Kolóniák közötti háború világháborúvá növi ki magát, azzal, hogy Afrika és Antarktisz is szerepet vállal benne.

Ez is eljött, a búcsúm egy remek trilógiától. June-t és Dayt megszerettem, de még jobban szerettem őket együtt, és ebben a kötetben sajnos nem sok ilyen pillanat volt. June princepsjelöltként a politikában helyezkedett el Anden mellett, Dayt pedig a betegsége és az öccse foglalja le. Mindeközben a háború nagyon is valósággá válik, és úgy tűnik, a Köztársaságnak nem sok esélye van a győzelemre. Ahol June és Day együtt, egy helyen tartózkodott, érezhető volt közöttük a szikra, de egy vastag fal is, amit egészen a regény végéig nem sikerült lebontani.

"A logika a barátod. Koncentrálj, gondolkodj, cselekedj!"

A Kolóniák után újabb nagyhatalom működésébe leshetünk bele, amikor Anden és June az Antarktiszra utaznak. Nagyon érdekesnek találtam az antarktiszi rendszert, annyira, hogy sokkal többet is olvastam volna erről a nyugodt, boldog helyről. Az antarktiszi lakosoknak minden tettét figyeli egy szerkezet, de ez közel sem olyan ijesztő, mint aminek tűnik. A jó cselekedetekért (legyen az viráglocsolás, köszönés, stb) pontokat kapnak, és így jutnak felfelé a ranglétrán (nem úgy, mint a Kolóniákban, pénzzel és gátlástalan tettekkel), a rossz cselekvésekért pontlevonás jár. Üdítőleg hatott, hogy egy kis időre ott hagyhattuk a háborús övezetet. Ám a látogatásnak nagyon hirtelen vége szakad, amikor a Kolóniák ostrom alá veszi a Köztársaságot, és az Elsőnek haladéktalanul vissza kell térnie a harcok sűrűjébe.

Úgy éreztem, ebben a kötetben nagyobb hangsúlyt kapnak a lelki folyamatok, mint az akció. A szereplők hosszasan vívódnak, de ez (olvasás közben) nem zavart, mert 1., jogos a vívódásuk, hiszen olyan problémákkal kénytelenek szembenézni, ami engem speciel biztosan padlóra küldene, 2., a gondjaikat a sajátomnak éreztem, annyira beleéltem magam a helyzetükbe, és 3., mindig jön egy újabb fejlemény, egy támadás, vagy akármi, ami megtöri a nyugalmat, feszültséget kelt. Viszont most már jó pár hónap távlatából értékelem a könyvet, és ha visszagondolok rá, leginkább csak arra emlékszem, hogy milyen lassan haladtam vele, nem volt kedvem olvasni. De akkor is, nem a könyvben, hanem magamban kerestem a hibát.

"Egy nap majd megtanulod, hogy az életben nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt szeretnéd. Hogy nem mindig kapod meg, amit akarsz. És hogy léteznek olyan erők, amiket nem tudsz befolyásolni, és ezek formálnak azzá, aki vagy."

Őszinte leszek, nekem a végkifejlet először nem tetszett, és haragudtam June-ra, amiért az önzetlenséget választotta, és megfosztotta magát a happy endtől. Könnyes szemekkel olvastam, hogy hogyan élte ezután az életét. Viszont a könyv legvége visszaadta a reményt, a "nagy találkozás" nagyon szép volt, így végülis nem kellett keserű szájízzel búcsúznom a trilógiától. (Megjegyzés: Marie Lu folytatja a sorozatot, a 4. rész Rebel címmel jelent meg idén, és tíz évvel a 3. kötet után játszódik.)

A sorozat részei:

1. Legend - Legenda | értékelésem

2. Prodigy - Született tehetség | értékelésem

3. Champion - Bajnok

4. Rebel

Jay Asher: What Light - Micsoda fény!

Sorozat: -
Oldalak száma: 262
Megjelenés éve: 2018
Eredeti megjelenés: 2016
Fordította: Nagy Boldizsár
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Eredeti cím: What Light
Besorolás: ifjúsági/YA, romantikus
Goodreads átlag: 3,57
Moly.hu átlag: 80%

Fülszöveg:

A ​szerelem mindent legyőz?

Sierra szeretné megérteni. Caleb szeretné jóvátenni.

Együtt rátalálhatnának az igaz szerelemre – ha elég bátrak ahhoz, hogy elfogadják, ami történt.

Keserédes történet az első szerelemről, a megbocsátás erejéről és a második esélyekről. Arról, hogyan lásd meg a másik valódi személyiségét. Sierra csak átmenetileg lakik a városban: a családjával minden évben eltöltenek itt egy rövid időszakot. Ez idő alatt a lány megpróbál érzelmileg távol maradni a fiúktól – Caleb pedig épp azon dolgozik, hogy megbocsásson önmagának, miután egy szörnyű tettet vitt véghez. A fiú szerint: mindenkinek lehet néha rossz napja. De csak akkor kezd el hinni ebben igazán, miután megismerte Sierrát.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2018. december 23-27.

Még a tavalyi karácsony előtt, cserével jutottam hozzá a könyvhöz. Befejeztem a Vörös lázadást, és hiába a Champion - Bajnok (Marie Lu) és az Ármány és kézfogó (Böszörményi Gyula) volt legelöl a várólistámon, valami rövidet és könnyedet akartam inkább, amit még 2018-ban be tudok fejezni. Így esett végül a választásom a Micsoda fény!-re.

Véleményem

Sierra a szüleivel Oregonban nőtt fel, egy fenyőfarmon. Minden évben hálaadáskor Kaliforniába utazik a családjával, hogy eladják a saját termesztésű fenyőfáikat. Sierra el sem tudja képzelni, milyen lenne az élete, ha nem Kaliforniában töltené minden év utolsó hónapját, most mégis úgy néz ki, hogy anyagi gondok miatt nem jöhetnek majd vissza jövőre. Éppen ezért egyáltalán nem akar pasizni, barátnője, Heather legnagyobb bánatára.

És akkor Sierra meglátja Őt. Karácsonyfát vesz. Majd ismét megjelenik, és újabb fát vesz. Calebnek hívják. Gonosz pletykák keringenek róla a húgával kapcsolatban, aki azóta el is költözött a városból. Sierrát aggasztja a szóbeszéd, de ad egy esélyt a fiúnak, akiről kiderül, hogy csodálatos. A saját pénzén karácsonyfákat vesz, amit rászoruló családoknak adományoz. Miután megismeri a fiúnak ezt az oldalát, Sierra is csatlakozik a kis jótékonysági akcióhoz, óhatatlanul is egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Szerelmesek lesznek, pedig minden ellenük szól: a pletykák, Caleb múltja, Sierra szülei, és a tény, hogy Sierra csak pár hetet tölt Kaliforniában, karácsony után visszamegy az ország másik felébe. Megéri ennyit kockáztatni valakiért, akit csak most ismertünk meg?

Ez a regény központi kérdése, végig erre keresik a választ szereplőink. Ha nekem kéne válaszolnom: igen, hát persze, hogy megéri! Sierra és Caleb nagyon aranyosak együtt, én pedig egyszerre imádtam és utáltam a lány gondolataiban lenni. Újra átélni, milyen egy friss, kibontakozó szerelem, az varázslatos. De erre rátelepszik az a sötétség, hogy mindaz, ami most szép és jó, egy hónap múlva hol lesz? Már csak emlék. És ha Sierra tényleg szereti a Calebet, akkor odahaza nem csak azt fogja érezni, hogy de jó, hogy megtörtént, hanem szomorúságot is, amiért véget kellett érnie.

Karácsony... A legszebb ünnep. Gyerekként mindig ez volt a kedvencem. Imádtam a díszeket aggatni a fára, közben szaloncukrot enni. Ha otthon elkészült a fa, akkor öltöztem és átmentem a nagyszüleimhez, az övékét is feldíszíteni. Ebédre hazamentem, és amíg ettünk, a Jézuska titokban odarendezte az ajándékokat a fa alá. Bontogattunk, játszottunk, aztán sötétedés után mindannyian elsétáltunk mamámékhoz. Ott is bontottunk, aztán szármát meg mákos bejglit ettünk. Estére már nagyon elfáradtunk, de még azután autóztunk át a szentesi nagyszüleimhez. Körülálltuk a fát, énekeltünk, ajándékosztás, és "végkimerülésig" evés-játszás. Aztán ez szépen, lassan eltűnt. A szüleim és a nagyszüleim is műfenyőre váltottak, megszűnt a karácsony-illat. A testvéreimnek már nem volt kedve fát díszíteni, emiatt én is inkább feladatként éltem meg. A Jézuska is elmaradt, egymás kezébe adtuk az ajándékot. Felnőttem, elköltöztem, és bár amúgy sűrűn járunk haza, karácsonykor legtöbbször nem tudtunk hazamenni. Gondolkozhattunk, kinek mit vegyünk, pedig tudtuk, hogy úgyis a padlásra kerül. A karácsonyi csoda évről évre inkább nyűgbe ment át, de úgy érzem, idén valami új kezdődik; most rajtam a sor, hogy megteremtsem azt a varázslatot, amire a kisfiam szívesen fog visszaemlékezni. Ezért is volt jó kézbe venni Sierra és Caleb történetét; az egész könyvet áthatja az ünnepi hangulat, a karácsonyi csodában való hit, a forrócsoki íze, a fenyő illata, és mindezt színes fényfüzérek világítják meg.

"Megfogja a kezem, megpördít a tengelyem körül, aztán hozzám simulva mozogni kezd. A karácsonyi fények is velünk táncolnak a lágy szellőben."

A Micsoda fény! egy igazi karácsonyi ifjúsági regény, komoly témákat is feszeget, de semmi olyat, ami túl kényelmetlen lenne. A romantikus szál teljesen rendben van, mindkét fél szimpatikus; nincs insta-love, az erős kezdeti vonzódásból egy jó barátság alakul ki, ami valahogy, valamikor átmegy szerelembe. Kicsit hihetetlen is, hogy egy férfi így meg tudta írni egy fiatal lány szemszögéből ezt a történetet; Jay Asher most nőtt a szememben, miután a Tizenhárom okom volt...-tal nem kerültünk barátságba. Kívülállóként meg nem mondtam volna, hogy e két könyvet ugyanaz az író jegyzi. A Micsoda fény! egy teljesen más jellegű történet, nem akarja megváltani a világot, ne is várja tőle senki. Nálam egyszer olvasós könyv marad, néhány óra könnyed szórakozás, decemberre tökéletes olvasmány.

Amie Kaufman - Jay Kristoff: Illuminae

Sorozat: Illuminae-fájlok 1.
Oldalak száma: 602 oldal
Megjelenés éve: 2015
Besorolás: YA, sci-fi, romantikus
Goodreads átlag: 4,31
Moly.hu átlag: ? (még nem jelent meg itthon)

Fülszöveg:

Kady reggel még azt gondolta, a legsúlyosabb dolog, ami aznap vár rá, az Ezrával való szakítás lesz. Délután bombázni kezdték a bolygóját.

2575-öt írunk. Két rivalizáló óriásvállalat háborúba keveredik egy az ismert űr legszélső határán lévő, apró és jelentéktelen bolygó birtoklásáért. Most, hogy rakétákkal lövik őket, Kady és Ezra – akik már beszélő viszonyban sincsenek egymással – kénytelen együtt menekülni a bolygóról, nyomukban egy ellenséges csatahajóval.

De ez csak a kezdet. Járvány tör ki a menekülők közt, a vírus mutálódik, az eredmény rettenetes; lehet, hogy a vezérhajó mesterséges intelligenciája a legádázabb ellenségük; a vezetőik titkolóznak, visszatartják az információkat. Mikor Kady feltöri az információs hálózatot, hogy megtudja az igazat, világossá válik számára, hogy az egyetlen ember, aki segíthet neki, nem más, mint az ex-pasija, holott megesküdött rá, hogy nem beszél vele többet.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. március 15. -- április 16.

Elég volt egyetlen pillantást vetnem a borítóra ahhoz, hogy tudjam, ezt a könyvet el kell olvasnom. Figyelni kezdtem, sorra jöttek a jobbnál jobb méltatások, és az adta meg a végső löketet, hogy tudtam: magyarul is megjelenik. Valahogy tavaly ilyenkor kellett volna megjelennie, hónapokig vártam, hogy mikor lehet végre előrendelni, de a kiadó csak húzta... hónapról hónapra, évszakról évszakra tolták, nekem pedig elegem lett ebből. Megrendeltem angolul. 

Véleményem

"The man dies in all who keep silent in the face of tyranny."

Kady és Ezra éppen azelőtt szakítottak, hogy a bolygójukat, a Kerenza IV kisbolygót leigázta a Bei-Tech szupervállalat. A kisbolygón illegális hermium-kitermelést végzett egy konkurens cég, a WUC, és amikor a Bei-Tech tudomást szerzett erről, a bosszúnak a legszélsőségesebb módszerét választották. Alig néhány ezer embernek sikerült megmenekülnie; őket az Alexander-78V (a United Terran Authority csatahajója, ők siettek a Kerenza segítségére), és a WUC hajói, a Copernicus és a Hypatia szállásolta el. A csatában több hajó is súlyosan megsérült illetve megsemmisült, a Bei-Tech hajói közül csak a Lincoln maradt üzemképes. Mindkét oldalon megsérült a féregjárat-generátor: az Alexander-Hypatia-Copernicus-hármas nem tud elmenekülni, a legközelebbi űrállomásig hónapokat kell utazniuk. És ezt azt is jelenti, hogy a Lincolnnak hónapjai vannak arra, hogy minden szemtanút megsemmisítsen.

Kady a Hypatiára került, Ezra pedig az Alexanderre. Tudnának egymással kommunikálni, de a kezdeti időkben nem teszik; valaha szerették egymást, de ennek a kapcsolatnak véget vetettek, amikor kiderült számukra, hogy nincs közös jövőjük. Ám a Kerenza elleni támadás után abban sem lehetnek biztosak, hogy akármilyen jövő várhat rájuk, legyen az közös vagy nem. Ezra katonának áll, Kady kivonja magát a szervezett munka alól. Ő a számítógépekhez és a hackerkedéshez ért, és ezt a tudását fogja használni a Hypátián, hogy kiderítse, mi ez az egész háború, és mit titkol a vezetés.

És ha nem lenne így is elég baj: a Copernicuson egy titokzatos járvány tör ki, amiért valószínűleg ugyancsak a Bei-Tech okolható. A vírus nem lenne halálos, de mutálódott: olyasmivé vált, ami a halálosnál is rosszabb. Az Alexandert irányító mesterséges intelligencia, AIDAN pedig olyan sérüléseket szenvedett a csatában, hogy a gondolkodása megváltozott, és istennek képzeli magát: megsemmisíttet egy egész hajót, amin civil túlélők utaznak. Néhány fertőzött még így is utat talál az Alexanderre, ahol instant karanténba zárják őket. A helyzet hajmeresztő ütemben romlik, és a vezetés ennek ellenére csak hárít és titkolózik. Kady lesz az, aki feltöri a rendszerüket, és ezzel cselekvésre készteti őket. Akármennyire halvány is a remény, hogy elérik a Heimdall állomást, meg kell próbálniuk, különben a Bei-Tech megússza egy egész bolygó kiirtását.

Az egyik oka annak, hogy különlegesen szerettem volna elolvasni a könyvet, az az egyedi formátuma volt. Ugyanis ez a könyv nem a szokásos regény-formában íródott. Tulajdonképpen egy fájlgyűjteményről beszélünk, amit egy titokzatos szervezet, az Illuminae Csoport gyűjtött össze a Bei-Tech vezérigazgatója számára. Interjúk, lehallgatott beszélgetések, titkos email-váltások, kamera-felvételek (leírása), dokumentumok, tervrajzok, fájl-töredékek, jelentések és blogbejegyzések teszik ki a könyvet. Iszonyatosan kíváncsi voltam, hogy hogyan lehet ilyenekből összerakni egy kerek egész sztorit. Na de nemhogy "kerek egész" lett a történet, hanem hihetetlenül sokrétegű, összetett. Soha nem olvastam még ehhez foghatót.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Kingdom Of Books (@_kingdom_of_books__) által megosztott bejegyzés, Júl 2., 2019, időpont: 7:27 (PDT időzóna szerint)

A fenti, igen rövid és felszínes cselekményleírásom szerintem sejteti, mennyire izgalmas, pörgős a sztori. Maga a könyv egy egész évet ölel fel, de a kb. második fele alig néhány napot mesél el. Mindig történik valami, ami totál kilátástalanná teszi a helyzetet, amiből csaknem lehetetlen menekülni, de mindig adódik egy lehetőség, ami hozzáad egy-két órát az utolsó túlélők idejéhez. Mert hogy nagyon kevesen lesznek, akik ezt túlélik, az biztos. Ráadásul azok közül, akik túlélik a Lincoln hadjáratát, azok közül sem mindenki lesz ugyanaz az ember, aki egykor elhagyta a Kerenzát.

Három karakterről beszélhetünk, akiknek igazán fontos szerep jutott. Kettő közülük nyilvánvalóan Kady és Ezra. Eleinte nem kedveltem őket túlságosan, de a fennálló háborús helyzet a legjobbat hozta elő belőlük, és igazi hősökké váltak. Már-már emberfeletti az, amit véghezvittek, és itt inkább Kadyről beszélek; senki nem lehet ennyire zseniális, erős és bátor és okos és magabiztos, gyönyörű,  kitartó, egyszóval minden téren tökéletes. (Ez volna az egyetlen hiba, amit el tudok mondani a könyvvel kapcsolatban!) A harmadik "személy", akiről szót kell ejtenem, az AIDAN, az Alexander MI-je. És igen, azért tettem a személyt idézőjelek közé, mert AIDAN öntudatra ébredt, ő már nem egy gép; egyszerre bonyolult és egyszerű, egyszerre védelmező és gyilkos. Nehéz eldönteni, hogy ő-e a történet egyik főgonosza, vagy pedig a hőse. AIDAN karaktere nagyon el lett találva, az egyszer biztos.

"ByteMe: I don’t know how you can say that, but I don’t care. I just want it to be true. you’re all i have, but it will be okay if I still have you.
Mason, E, LT 2nd: you have me
Mason, E, LT 2nd: until the last star in the galaxy dies
Mason, E, LT 2nd: you have me"

Ugyan az Illuminae egy trilógia első része, egyelőre mégis lezárták Kady és Ezra történetszálát. A második kötetben két új főszereplőt kapunk, és a helyszín a Heimdall Jump Station lesz. Ha jól gondolom, a harmadik rész pedig mind a négyükről fog szólni, de nem nagyon mertem utánanézni, nehogy valami fontos dolgot lelőjek magam elől. Ahogy az első könyvvel végeztem, megvártam a következő bookdepo kuponom, és meg is rendeltem a folytatásokat. Annyira gyönyörűek együtt! Izgatottan várom a pillanatot, amikor végre sorra kerülnek.

"If it is the definition of insanity to repeat the same process and expect a different outcome, most of humanity must be insane."

+1 easter egg: az értékelésemhez szorosan nem tartozik, de a szerzőpáros elrejtett néhány "húsvéti tojást" a könyvben. Ismert írók és írónők nevét szőtték bele a történetbe, így találkoztam benne pl. Marie Lu-val, Joe Abercrombie-val az áldozatok névjegyzékében, Laini Taylor egy fertőzött volt, stb. Aki figyelmesen olvassa, ennél jóval több ismerős névvel találkozhat.

A sorozat részei

1. Illuminae

2. Gemina

3. Obsidio

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

anna (@thebookundercover) által megosztott bejegyzés, Máj 1., 2019, időpont: 10:23 (PDT időzóna szerint)

Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin - Szárnyak és pusztulás udvara

Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 3.
Oldalak száma: 800 oldal
Megjelenés éve: 2019
Eredeti megjelenés: 2017
Fordította: Hetesy Szilvia
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Eredeti cím: A Court of Wings and Ruin
Besorolás: New Adult, fantasy, romantikus
Goodreads átlag: 4,5
Moly.hu átlag: 93%

Fülszöveg:
A festményem hazugság volt.
Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát. 

A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia. 

A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. január 25. -- február 18.

A sorozat első része (Tüskék és rózsák udvara, azaz ACOTAR) azért volt nagyon különleges élmény, mert elkezdtem olvasni, és aznap éjszaka bevonultam a kórházba szülni. A második rész (Köd és harag udvara, továbbiakban ACOMAF) a 2018-as évem legjobb könyve volt. Mind a kettő a kedvencem lett, nagyon szerettem őket, így sose volt kérdéses, hogy amint lehetőségem adódik, megrendelem és elolvasom a befejező kötetet is.

Véleményem

Figyelem! A bejegyzés spoileres lesz, mindhárom eddig megjelent kötetre vonatkozóan!

Szóval, mi is történt idáig: Feyre Archeron emberlány, aki megölt egy farkasbőrbe bújt tündért. Prythianben hét tündérudvar működik: az Éjszaka, a Nappal, a Hajnal, a Tél, a Nyár, az Ősz, és a Tavasz udvara. A tündér, akit Feyre levadászott, a Tavasz udvarához tartozott, és annak főura, Tamlin eljött Feyre-ért. Tamlin magával vitte a lányt az örök tavasz földjére, amelynek lakóit elátkozták: mindnyájan álarcot viselnek, amit nem vehetnek le. Feyre eleinte rabnak érzi magát, hiszen az ellenségei, a tündérek között van, nem mehet haza a családjához, de egy idő után kezdi magával ragadni ez a varázslatos, ám nem kevésbé veszélyes világ. Tamlinnel egymásba szeretnek, de Feyre nem tudja kimondani érzelmeit, pedig csak ennyi kéne ahhoz, hogy az átok megtörjön. Amikor később erről tudomást szerez a lány, azonnal visszaindul szerelméhez, de Tamlin már Hegyalján van, Amarantha fogságában. Amarantha megadja az esélyt Feyre-nek, hogy kiszabadítsa Tamlint, de olyan próbáknak teszi ki, amit egy ember képtelen túlélni. Feyre alkut köt az Éjszaka udvarának főurával, Rhysanddel, aki valamiért hajlandó segíteni neki, persze, nem ingyen. Azt kéri cserébe, hogy a lány rendszeresen töltsön némi időt az udvarában, ha megszabadultak Hegyaljáról. Feyre végül megtöri az átkot, és megváltja Tamlin és a többi tündér szabadságát, de ezért az életét kellett adnia. A hét főúr meghálálja neki, mindannyian átadnak magukból egy darabot, s ezzel Feyre nem csak feltámad, de maga is tündérré válik, mi több, mind a hét főúr mágiájából birtokol valamit.

Feyre visszatér a Tavasz udvarába, ahol aztán szervezgetik az esküvőjüket Tamlinnel, de a lány nem tud szabadulni a rossz emlékektől és a depressziótól, amit a Hegyalján történtek okoztak. Tamlin pedig csak ront a helyzeten azzal, hogy Feyre-t állandó ellenőrzés alatt tartja, és bezárja őt, amikor csak tudja. Amikor pedig az esküvője napján Feyre nem bírja tovább, Rhys eljön érte, és elviszi őt az Éjszaka udvarába. Feyre megismeri a főúrnak egy egészen más oldalát, ösdzebarátkozik a főúr belső körének tagjaival (Amren, Mor, Cassian és Azriel), és lassacskán elmúlik a depressziója,  visszatér az életkedve, mi több, Rhys mellett boldog lesz. Csakhogy Tamlin nagyon messzire képes elmenni azért, hogy visszaszerezze a menyasszonyát; alkut köt Hybern királyával, akinek az a célja, hogy megsemmisítse azt a falat, amely a tündéreket és az embereket elválasztja egymástól, s az embereket újra rabszolgasorba taszíthassa. Tamlin beavatkozásának az lesz a vége, hogy Feyre mindkét nővére, Nesta és Elain is azzá válik, amitől egész életükben rettegtek: tündérré. Feyre pedig visszatér Tamlinnel a Tavasz udvarába, de csak azért, hogy személyesen állhasson bosszút, és belülről aknázhassa alá Tamlin udvarát.

"Az is lehet, hogy feladatom végeztével a kastélyt is porig fogom égetni. A rózsákkal fogom kezdeni."

És most a harmadik kötet: Feyre tönkreteszi Tamlint minden szinten, ahogy csak tudja, elveszi tőle a katonáit, ártalmatlanná teszi a főpapnőjét, Ianthét, aláássa a becsületét, és amikor távozik a Tavasz udvarából, még Tamlin legjobb barátját, Lucient is magával viszi. Feyre ezután az Éjszaka udvarába megy, ahol el is kezdenek szervezkedni a Hybern elleni háborúra, de ennek az első lépcsője az, hogy megnyerjék maguknak a főurakat. Egy találkozót hívnak össze, amire mind a hét főúr hivatalos, és nem mennek könnyen a dolgok, de a hétből öten szövetségre tudnak lépni. Ám az első lépést Hybern királya teszi meg, ami felkészületlenül éri Prythiant. Megkezdődik a háború.

Háát, háát…. egyik kedvenc sorozatomról van szó, az elvárásaim is az egekben voltak, de úgy érzem, ez a kötet nem hozta az előző kettő színvonalát. Az eleje még nagyon tetszett, Tamlint még sajnáltam is, úgy elbánt vele Feyre. Aztán ahogy Feyre visszatér az Éjszaka Udvarába, úgy vált laposabbá a történet. Érdemi történés a könyv feléig nem volt semmi, csak szexjelenetek dögivel, meg találgatások arról, mi valójában Amren és milyen elképesztően húdehűha halálos, de mit csinált ő? Próbálta megfejteni a Lélegzetek könyvét, és nem jutott semmire. Ugyanez Nestával, találgatják, mi lett belőle, áradoznak róla, csodálják, milyen erős és halálos, én meg várom, na, vajon milyen nagyhatalmú lény lett ő, milyen nagy dolgot fog véghez vinni: hát a nagy büdös semmit. Az egész könyv során csak durcáskodik, mint egy sértődött óvodás. Hybern királya ellen kiáll ugyan, de az egész nevetségesen béna, még a halálos szúrást is Elain viszi be. Hatalmas csalódás volt nekem Nesta is, Amren is, de még Mor is (azért, ahogy Azriellel bánik). Tamlin úgyszintén, de őróla később.

A könyv első fele ugyebár arról szól, hogy sikerül-e végül összehozni a főurak találkozóját. Na, hát ez a találkozó megér pár gondolatot. Addig nagyon tetszett, hogy belátást nyerhettünk a Hajnal Udvarába, és a főurakról is szívesen olvastam. Nem emlékeztem már rájuk az első kötetből, nekem ez most olyan volt, mintha először találkoztam volna velük. A nagy kérdés az volt, hogy Tamlin megjelenik-e; bár ne jött volna! Amit a találkozón leművelt, az mindennek a legalja volt; felváltva sértegetett, fenyegetőzött és sajnáltatta magát. Az első részben még nagyon szerettem, de SJM közellenséget csinált belőle. Rhysand lett a tökéletes, az álompasi, hatalmas rajongótábora van, és SJM mindent megtett azért, hogy ennek a rajongótábornak a kívánságait teljesítse: erre kellett az a rengeteg szexjelenet, ami amúgy a történetet semmivel nem vitte előrébb, és ezért volt Tamlin ekkora kőbunkó, hogy vérben forgó szemmel gyűlölködhessünk, és a halálát kívánjuk. Nekem ez annyira nem jött be, SJM-et jobbnak tartottam annál, hogy ilyen egysíkúra írja a karaktereit. (Oké, később Tamlin is visszakap az "emberségéből" egy keveset, de ez a kritikán aluli kifakadás a találkozón egyáltalán nem illett a karakteréhez, legalábbis szerintem.)

"– Megérdemeljük a boldogságot – mondta. Ezt én mondtam neki egyszer, a városi házunk tetején, amikor Velarist megtámadták. – És minden lehetséges eszközzel harcolni fogok ezért a jövőért.

– Együtt fogunk harcolni – mondtam rekedten. – Nemcsak te egyedül, hanem együtt, mi ketten."

A könyv második felében aztán végre beindulnak az események, elkezdődik a nyílt háború Prythian és Hybern között, de ezzel kapcsolatban is vegyesek az érzelmeim. Amit kifejtett SJM, az rendben volt, de nagyon sok mindenbe belekezdett, elmondta a legendákat, aztán amikor a kifejtésre került volna sor, elintézte két mondatban. Pl. mennyit beszélt a legendás Miryamról, valami epic jelenetet vártam volna, amivel végre berobbannak a cselekménybe, erre "bocs, a védővarázslatunk túl jól működött, azért nem láttatok", megjelennek, összemosolyognak, aztán hazamennek. Vagy a nagy leleplezést, hogy Lucien és Helion kapcsolatáról... ezzel sem kezdtek semmit, pedig mennyi mindent megváltoztatna! Azt sem értem, miért kellett erőltetni az Elain-Lucien párost, amikor nyilvánvalóan nem egymáshoz vonzódnak. Ja, Lucien elment egy titkos küldetésre, aztán a háború végére ő is befutott, de hogy addig mi történt, az rejtély. Az emberkirálynőkkel amúgy mi a helyzet? És amiről még sokkal-sokkal többet szerettem volna olvasni, azok az öreg istenek (old gods?). Tőlük is valami epikus jelenetet vártam, erre Hybern királyának egyetlen csettintésébe kerül eltörölni őket a föld felszínéről (Thanos feeling). És mégis a kis, drága, ártalmatlan Elain döfi le a királyt, a leghatalmasabb varázshasználót, akinek minden teremtmény féli a nevét. Röhögnöm kell.

Minden idők legnagyobb tündérháborúja zajlott itt, nagyjából halálos áldozatok nélkül. A főbb szereplők mind életben maradnak, micsoda szerencse! Vajon azért, mert SJM annyira megszerette a karaktereit, hogy nem volt szíve megölni egyiküket sem, vagy azért, mert nem merte a rajongói haragját kockáztatni? Akárhogy is, én amondó vagyok, hogy ez nem is volt igazi háború. (Csak egyetlen ellenpéldát hoznék fel: a roxforti csatát. Mennyien meghaltak a jók közül, a szívünk szakadt bele, mégis, ez adta meg a történtek súlyát.)

"Rhys odalépett hozzám, és megfogta a kezem.

A Győzedelmes Éjszaka és az Örök Csillag.

Ő a lágy, egyben ijesztő sötétség, én a tiszta fény, ami az ő árnyékai miatt csillog."

A fordítás mellett sem tudok elmenni szó nélkül. Tudom, hogy nagyon hosszú a könyv, és sietni is kellett vele, de elég indok ez arra, hogy egy ilyen minőségű munkát adjunk ki a kezünk közül? Oda nem illő szavak, gyengén összerakott mondatok tömkelege... Néhol azt sem értettem, mi van. Állítólag egész mondatok maradtak ki a fordításból, ami ráadásul fontos lett volna. (Sárkány? Ez csak a neve, vagy tényleg sárkány? Merthogy ő az egyetlen, akinek a neve magyarítva lett, már ha a Csontfaragó és a Takács beszédes nevét nem vesszük számításba. Másik kérdés: "daemati" vagy "deamati"? Mert egyszer így írják, máskor amúgy.) Már csak azért is merem ezt így leírni, mert a könyv megjelenése előtt azzal kampányolt a kiadó, hogy szeretnék még egyszer átnézni a fordítást, hogy biztosan egy kiváló minőségű szöveget kaphassunk a plusz egy hónap várakozásért cserébe. Nos, nem sikerült.

Négy pontnál kevesebbet képtelen vagyok adni a könyvnek, mert még így is előkelő helyen áll az olvasmányaim között, de önmagát bőven alulmúlta. Sajnálom nagyon. Ettől függetlenül minden további kötetet el fogok olvasni, mert ezt, a SJM által megteremtett tündéruniverzumot csak imádni tudom.

A sorozat részei

1. A Court of Thorns and Roses - Tüskék és rózsák udvara

2. A Court of Mists and Fury - Köd és harag udvara

3. A Court of  Wings and Ruin - Szárnyak és pusztulás udvara

3,1. A Court of Frost and Starlight

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó

Sorozat: Ambrózy báró esetei 3.
Oldalak száma: 702 oldal
Megjelenés éve: 2016
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Besorolás: YA, krimi, romantikus
Moly.hu átlag: 96%

Fülszöveg:

A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz.

Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek?

A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. január 14-25.

A sorozat legelső részét, a Leányrablás Budapesten-t 2017 elején olvastam, és bár kedvenc nem lett, különleges hangulata azonnal megfogott. A második rész, A Rudnay-gyilkosságok már a rajongójává tett, és ez az azóta elolvasott újabb két kötet után sem változott.

Véleményem

"Vannak olyan pillanatok az életben, amikor képtelenség eldönteni, hogy a férfit, aki épp szemben áll velünk, megcsókolni vagy orrba verni volna-e jobb."

Az előző rész végén Hül mama és fia szerencsétlen módon elhaláloztak, így a négy lány, Anna, Fecska, Mári, és a Cili néven szólított Emma immár szabadok. A veszély azonban nem hárult el, és ezzel Ambrózy báró is tisztában van; Emmát elrejti Pilisy Róza házában. Emmának megint új személyiséget kell felvennie: ő lesz Schumayer Karlinka, Róza asszony unokahúga. A báró még Milinek sem szól arról, hogy megtalálta a négy évvel ezelőtt elrabolt nővérét, és Mili egyre inkább úgy érzi, Richárd nem foglalkozik Emma ügyével. Folyton csak azt a titokzatos Cili kisasszonyt látogatja... Mili a tettek mezejére lép, eldönti, hogy kideríti, ki ez a Cili, aki Richárd idejét rabolja, és azt is meg akarja tudni, hová tűnt a báró bal karja hat évvel ezelőtt.

"A féltékenység gyilkos métely, ami mindig azzal végez, aki a kebelén dédelgeti, és nem azzal, aki iránt érzik."

Ha jól emlékszem, eredetileg ez, az Ármány és kézfogó lett volna a sorozat zárókötete (amikor meghozta a könyvet a futár, egyből az utolsó oldalra lapoztam, és megakadt a szemem a "Folytatása következik..."-mondaton, így dupla öröm ért aznap), vagyis a szálak kezdenek összefutni, mindig egyre közelebb, de egymást csak a végén érik el. Végre választ kapunk a nagy kérdésre, hogy ki is Emma valójában, és miért rabolták el őt 1896-ban. És, te jó ég, mekkora csavarokat tartogat a történet odáig, sőt, még utána is! Anélkül, hogy bármit is lelőnék, csak címszavakban arról, hogy milyen kalandokra számíthat az olvasó: lesz itt lólopás, kocsis üldözés, megmerítkezés a jeges Dunában, újabb leányrablás, esküvő, megözvegyülés, királyi örökség, személyiséglopás, féltékenység, éjszakázás a női börtönben, és még sok-sok finomság.

Emma ügye rendeződni látszik, de az csak az egyik szál volt a sorozatban, ami felgöngyölítésre várt. A másik, amire rettenetesen kíváncsi vagyok már, az Ambrózy Richárd múltja: mi történt hat évvel korábban, hogyan veszítette el a karját, és ki az a titokzatos Rózsalány, akinek egy egész kis szentélyt alakított ki a kulcsra zárt laborjában. Hiába reméltem, ebben a kötetben semmi érdemleges nem derül ki, csak sejteni vélem, hogy Pilisy Rózának van valami köze a dologhoz. Akármi is történt akkor Richárddal, az az oka annak, hogy nem sokra tartja a szoknyát viselőket. Ambrózy báró csak a húgaként szereti Milit (vagy inkább még úgy sem), viszont élénk érdeklődést mutat Emma iránt, mi több, érezhetően kedveli őt. Itt egy nagyon érdekes szerelmi háromszög van kialakulóban a báró és a Hangay-lányok között, és egyelőre olybá tűnik, nem áll jól Mili szénája, pedig én őt látnám szívesebben a báró mellett. Ó, itt pedig szeretném megemlíteni azt a kegyetlen függővéget, amivel az író a regényt zárta; innen is üdvözlöm Böszörményi urat, és üzenem, hogy csak azért nem okozott álmatlan éjszakákat, mert első dolgom volt levenni a folytatást a könyvespolcomról.

"– Most már minden rendben lesz, ugye, drága grófnő?

– Méghogy rendben? Alig hiszem. Sőt, attól tartok, az igazi bajok még csak most szakadnak a nyakunkba, Terkám.

– Szentséges Szűz Mária, ezt meg miből tetszik gondolni?

– Miből, miből! Tán te nem látod, hogy immár túl sok szoknya suhog a házban, báróból viszont erős hiány mutatkozik?"

Ez a kötet abból a szempontból is kiemelkedő, hogy rekordhosszúra sikerült. A hétszáz oldalban pedig újabb állandó szereplőket kapunk, a korabeli Pest meghatározó személyeit ismerhetjük meg. Így kerül Emma társaságába az ifjú Krúdy Gyula, de a korábban említett Pilisy Róza is létező személy volt: Pest Rózsája, a legismertebb kurtizán, aki egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a kurtizánokat gondolnánk általában. Róza asszony igen okos és bölcs, az irodalom nagy kedvelője és pártfogója. Krúdy Gyula, mint szereplő, nem sokat tett hozzá a cselekményhez, Róza asszonyt viszont igazán megkedveltem, és alig várom, hogy a befejező kötetben megtudjam, milyen közös történet fűzi őt Richárdhoz.

Említettem már a sorozat különleges hangulatát: az 1900-1901-es évek Budapestje a helyszín, annak minden jellegzetességével, kávéházakkal, konflisokkal, urakkal és cselédekkel, hóhemvagányokkal, cilinderekkel és sétapálcákkal, hosszú szoknyás, díszes kalapú hölgyekkel, amit csak el lehet képzelni. Az író a korabeli nyelvezetet és beszédstílust használja, megismerhetjük a tolvajszlenget, de ami az én kedvencem volt, az a káromkodás és beszólogatás. A magyarok igen változatosan tudnak káromkodni, én is űzöm ezt a hölgyekhez cseppet sem méltó "művészetet", éppen ezért igazi élmény volt olyan káromkodást olvasni, ami kerüli a ténylegesen vulgáris szavakat. ("Az a csupaszcsiga pofázmányú, sunyi nyúlbogyó, hogy tekeredne meleg sál a nyaka köré, de csakis a saját nyelvéből!") Na, ezt szeretném én egyszer elsajátítani! A korhűséghez az is hozzátartozik, hogy az író a valóságban is megtörtént eseményeket csempész a történetbe, és egykor ténylegesen élt emberek nevét is felhasználja, akiket lábjegyzetben is bemutat. Amit én kissé sajnálok, hogy nagyon Budapest-központúak a regények, az ország többi része fájdalmasan keveset szerepel benne. Megértem, hogy így is rengeteg utánajárást és kutatómunkát igényelt a könyvek megírása, és nyilvánvalóan a fővárosról lelhető fel a legtöbb adat a 19. és 20. század fordulójáról, de az olvasótáborban sokan vagyunk, akik nem pestiek, nekünk kevésbé volt érdekes, hogy adott szereplő 1901-ben melyik utca hány szám alatt lakott. Én amúgy sem panaszkodhatok, Szeged is szerepelt a könyvben, még ha csak egyetlen egyszer is, a lábjegyzetben megemlítve.

"– Nos, ez esetben attól tartok, hogy bölcsességért mégsem magánál fogok sorba állni, hisz aligha adhat olyasmiből, aminek szűkében van.

Bármily furcsa, eme ledorongolást hallván Ambrózy báró elmosolyodott.

– Ez a riposzt épp olyan volt, mint amilyeneket a húga szokott a fejemhez vágni.

– Örülök, ha Mili sem hagyja magát. Az pedig külön boldogság, hogy a nyelvünk pergése bizonyítja szoros rokonságunkat.

– Két gyönyörűséges parázs, mit érinteni nem lehet, mert nyomban megégetnek."

Ritkán van szerencsém ennyire igényes könyvhöz, mint amilyen az Ármány és kézfogó. Való igaz, többnyire YA könyveket olvasok, de akkor sem értem, miért gondolja azt bárki is, hogy a célközönségnek nincs igénye a minőségre. Sorra futok bele olyan könyvekbe, hogy vagy az író, vagy a fordító, esetleg a korrektor, lektor, szerkesztő nem végzi lelkiismeretesen a munkáját, és ennek egy silány minőségű szöveg lesz az eredménye. Vannak olyan olvasók, akik egyszerűen szemet hunynak efölött, és inkább a történetre koncentrálnak, de én már nem vagyok ilyen; elvárom, hogy azok, akik a nevüket adják egy könyvhöz, igenis szenteljék arra az idejüket és figyelmüket, miképp én is azt teszem, amikor megvásárolom és elolvasom azt. Böszörményi Gyulát és az Ambrózy báró esetei sorozatot az abszolút követendő példának tekintem. Mindenkinek ajánlom!

A sorozat részei

1. Leányrablás Budapesten

2. A Rudnay-gyilkosságok

2,5. Beretva és tőr

3. Ármány és kézfogó

3,5. Bitó és borostyán

4. Nász és téboly