Figyelem! A bejegyzés spoileres, és enyhén tuskó stílusban íródott!Oldalak száma: 464 oldal
Megjelenés éve: 2018
Eredeti megjelenés: 2016
Fordította: Bozai Ágota
Kiadó: Twister Media
Eredeti cím: A Thousand Boy Kisses
Besorolás: ifjúsági/YA, romantikus
Goodreads átlag: 4,27
Moly.hu átlag: 86%
Fülszöveg:
Egy csók egy pillanat.
De ezer csók élethosszig kitart.
Van egy fiú.
És van egy lány.
A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik.
Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő.
Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik.
Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül?
Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd…
Én és a könyv
Ekkor olvastam: 2018. november 2-12.
Megtetszett a borítója, semmi más oka nincs annak, hogy a várólistámra került. Azt hiszem, most felejthetetlen leckét kaptam arról, hogy ne ítéljek könyvet a borítójáról (amit eztán is ugyanúgy nem fogok betartani, mert hát na, imádom a tetszetős borítókat!). Ja, a könyvet amúgy a TVK novemberi fordulójára olvastam el.
Véleményem
Figyelem! A bejegyzés tényleg spoileres! Csak saját felelősségre olvasd tovább!
Rune és Poppy öt éves koruk óta a legjobb barátok. Poppy nagymamája meghal, amikor a lány csak nyolcéves, de előbb, az utosló kívánságaként még egy nagy kalandra hívja Poppyt. Egy nagy befőttesüveget ad át neki, tele rózsaszín papírszívekkel, és azt mondja neki, gyűjtsön össze ezer fiúcsókot, az emlékeit írja rá egy-egy szívre. Poppy a legjobb barátjával, Rune-nal indul erre a kalandra, és nyolcévesen el is kezdik megtöltögetni az üveget. Mire a tizenötöt betöltik, már több száz szív őrizte egy-egy csókjuk emlékét, de akkor darabokra tört az életük: Rune-nak a szüleivel együtt vissza kell költöznie Norvégiába. Eleinte minden nap tartották a kapcsolatot, aztán hirtelen Poppy eltűnik: senki nem tud róla semmit. Két év telik el, s akkor Poppy is, majd Rune is hazaköltözik Blossom Grove-ba, oda, ahol együtt felnőttek. Rune teljesen megváltozott, amikor Poppy kizárta őt az életéből, és még csak azt sem tudta, hogy miért. Nagyon nehezen indul újra a kapcsolatuk. Poppy nem akar választ adni Rune-nak, de végül kénytelen bevallani: rákos, és csak hónapjai vannak hátra. Miután lassan újra egymásra találnak, Rune elhatározza, hogy befejezik, amit elkezdtek, és megtöltik csókokkal azt a befőttes üveget.
Fhú. Nagyon siettem az olvasással, hogy minél hamarabb vége legyen. Olyan szinten kiakasztott ez a könyv, hogy az meg sem tudom normálisan fogalmazni. Haldokló nagyika kiadta feladatba a nyolc éves unokának, hogy szerezzen be ezer csókot. Mire számított? Hogy elrakja emlékbe, és újra előveszi, ha már megérett a feladatra? Szegény kislány azonnal el is kezdte, még majdnem az is mindegy volt neki, hogy kitől kapja a csókokat. Vagyis nem, mert fiúktól kell összeszedni, ez nem egyszer ki lett hangsúlyozva. És ha Poppyról kiderül később, hogy a lányokhoz vonzódik? Egy életre megnyomorítaná lelkileg az a tudat, hogy nem teljesítette szeretett nagyikája utolsó kívánságát. Na mindegy, ugorjunk. Rune visszamegy Norvégiába, Poppy pedig megtudja, hogy beteg, és abban a pillanatban minden kapcsolatot megszakít a lelki társával. Rune ebbe roppan bele, hogy az a személy, aki a mindennapjainak szerves része volt, nyomtalanul eltűnik. Nem csoda, hogy megkeményedik, és problémás kamasszá válik. Aztán mindketten visszatérnek, Poppy nem ad magyarázatot, még csak Rune szemébe sem néz, de azt savazza, hogy megváltozott a fiú, és így neki már nem kell. Csak egy igazi liba képes így gondolkodni. Ezt a könyvet Rune vitte el a hátán, de még őt is utáltam azért, ahogy a kisöccsével, azzal az édes kis mini-vikinggel bánt.
Gratulálok, ez a könyv lett az év csalódása, pedig azt hittem, a Jég mint tűznél és a Vörös betűkkel-nél nincs lejjebb... És vajon mi a közös ebben a háromban? A fordító személye. Akivel kapcsolatban megfogadtam, hogy többé kezembe nem veszem a munkáit. De miért, miért rá bízzák azokat a könyveket, amiket annyira szeretnék elolvasni? Szóval, ezt a könyvet is végigdühöngtem, annyira irritált már az a rengeteg "nézte, csak nézte" és a "fejét ingatta". Legszívesebben belerúgtam volna valamibe, akárhányszor csak elhangzott az előbbi kettő valamelyike (fél oldalanként). Íme, néhány nyalánkság:
"Aunt DeeDee?” I whispered to myself."
"– DeeDee néni – szólaltam meg súgva, fennhangon, pedig egyedül voltam."
fennhangon (határozószó)1. Jól hallható beszéddel; mások számára is érthető, és nem suttogva ejtett szavakkal, hogy könnyen lehessen hallani.
„And I’d tell her I loved her back, as I ran the back of my hand gently down her cheek.”
„És azt mondanám neki, hogy én is szeretem, és közben a kezem fonákjával gyengéden végigsimítanám az arcát.”
Ez nagyon durván fájdalmas volt. Bízzunk benne, hogy nem gondolta komolyan, csak véletlenül rossz szót választott.
„Rune leaned forward, and with the backs of his fingers he pushed the hair from my face, tucking it behind my ear.”
„Előrehajolt, ujjai fonákjával kisimította a hajamat az arcomból, a tincseket a fülem mögé tűrte.”
Basszus. Szóval direkt volt.
"Rune reached down for my hand and led me through to the bedroom. Hanging on the door was a black empire-waist dress. Low-heeled shoes rested on the plush carpeted floor."
"Rune kézenfogva a fürdőszobába vezetett. Az ajtón fekete, empire szabású ruha volt. A plüss szőnyegpadlón alacsony sarkú cipő."
Semmi baj, egy ideig én is kevertem angolul a fürdőszobát és a hálószobát. Tíz éves koromban. Amúgy érdekelne, hogy áll a fürdőszoba plüss szőnyegpadlójának az alacsony sarkú cipő. Az ajtó pedig túl lapos ehhez a ruhához. Nyehehehe....
Elárulom, hogy még ennél is többet akartam ám a fordítóra kenni, de beleolvastam az eredetibe, és arra kellett rájönnöm, hogy sz*rból nem lehet várat építeni. Már bocsánat, lehet, hogy ez egy kissé erős volt, de tényleg... egy jó könyvhöz nem elég annyi, hogy közhelyeket puffogtassanak. Nekem nem a szerelemmel van bajom, meg nem is azzal, hogy rákos főszereplővel írnak könyvet, hanem azzal, hogy mindenről akar szólni, és nem szól semmiről. Egy hatalmas, fullasztó nyáltenger az egész, aminek a hatását le sem bírod mosni magadról, annyira a bőrödbe ivódik. Néhány szép gondolatot megfogalmaz, de mintha beakadna a tű, újra és újra azokat ismételgeti, még arra sem veszi a fáradságot, hogy más sorrendben rakja össze a szavakat. Ha ezeket a felesleges, rogyásig ismételgetett részeket kivette volna valaki, 100 oldal ha megmaradt volna a könyvből. Az írónő stílusától a falra másztam, hadd mutassam meg, miért:
"És sírva fakadtam.
Sirattam a fiút, aki a napsugaram volt.
Sirattam a fiút, akit régen teljes szívemből szerettem.
Sirattam Poppyt és Rune-t... a gyönyörű szerelmes párt, akiknek a szerelme gyors halált halt."
Idegesít. Idegesít minden. Idegesít, hogy minden gondolatot három mondatban kell leírni.
"Poppy nem engedte el a kezemet, szabad kezét az arcomhoz emelte. Lábujjhegyre emelkedett, és ujjait az ajkamra illesztette.
A szívem egy kicsit gyorsabban vert.
- Szabad nevetni - mondta pihetollpuha hangon. - Szabad mosolyogni. Szabad boldognak lenni. Különben mi értelme lenne az életnek?"
...Szabad péntek. Szabad szombat. Szabad szappanozni. Szabad az én galambomnak egy pár csókot adni.
"Két húgom az ágyamon feküdt. A tükörképemet nézték. Nézték, ahogy a végtelenség-fülbevalót a fülembe tűzöm. Nézték, ahogy a szempillámat festem.
- Igen, randira megyek - feleltem.
Ida és Savannah tágra nyílt szemmel nézett rám. Ida hátrafordult, rám nézett."
És most, hogy mindenki megnézett mindent és mindenkit, itt már nincs több néznivaló. Vagy mégis?
"Egymásra néztünk, szemünk tágra nyílt. Elkomorultam.
- Ez nem lehet Rune! - kiáltottam fel meglepetten. Ő mindig az ablakomhoz jött. Soha nem tartotta be ezeket a szabályokat. Az ránk nem volt jellemző, rá pedig biztosan nem.
Savannah az éjjeliszekrényemen álló órára nézett.
- Hat óra van. Nem hatra ígérte magát?
Még egyszer a tükörbe néztem, felkaptam a kabátomat, és a hálószobám ajtajához siettem. Húgaim szorosan a nyomomban. Ahogy kiértem a folyosóra, láttam, hogy apa éppen ajtót nyit. Csalódottság látszott rajta, amikor meglátta, ki az.
Megtorpantam.
Savannah és Ida mellém lépett. Ida megragadta a kezemet, amikor meghallottuk az ismerős hangot.
- Mr. Litchfield...
Rune hangjának hallatán megremegett a szívem.
Néztem, ahogy apa zavartan hátralép, kezét kinyújtva az ajtófélfának támasztja."
Ennyi látnivalót! Külön kiemelném az utolsó mondatot: nem ám hogy apám zavartan hátralép, hanem NÉZEM, ahogy zavartan hátralép. Nincs cselekvés, a szereplők mindig csak nézik, amikor valami történik.
"Mivel nem tudtam megfelelően kifejezni az érzéseimet, őszinte hálámat ezért a meglepetésért, Rune vállára hajtottam a fejemet, hozzábújtam. Bőrdzsekijének illatát éreztem, és néztem, csak néztem a zenekart.
Néztem, milyen lelkesedéssel játszanak. Néztem, ahogy a karmester vezeti a próbát, pontosítják a szólókat, a díszítőrészeket, a bonyolult harmóniát.
Rune szorosan magához ölelt, és én csak ültem mellette elbűvölten. Éreztem, hogy időnként rám néz: ő engem figyel, én a zenekart."
És ez még mindig csak az a bizonyos randi! Valaki üssön meg, én itt már azt kívántam, bárcsak Poppy vak lenne, és nem rákos.
"- Ma este tiéd a színpad, Poppymin. Sajnálom, hogy rajtam kívül senki más nem lesz tanúja ennek az előadásnak, de azt akartam, hogy teljesüljön életed álma. Azt akartam, hogy ebben a teremben játssz. Azt akartam, hogy a zenéd töltse be ezt a hangversenytermet. Azt akartam, hogy az örökséged beleivódjon ezekbe a falakba."
Én is sok mindent akarok... ja nem, ennyi mindent azért nem.
"Felemeltem a vonót. Tátongó csend honolt a nézőtéren. Könnycsepp gördült le az arcomon, amikor arra gondoltam, mit fogok játszani, mi lesz a következő darab. Mit kell játszanom?
Azt a darabot, amit játszani álmodtam ezen a fontos, híres színpadon. Azt a darabot, amely úgy beszélt a lelkemhez, mint semmi más. Azt a darabot, ami valahogy akkor is jelen lesz ebben a teremben, amikor én már nem leszek. Amit búcsúzóul játszom a zene iránti szenvedélyemnek. Miután a tökéletes hangzását hallottam ebben a gyönyörű teremben, soha, de soha többé nem fogom játszani. Nem veszek többé kézbe csellót.
Ez a hely legyen, ahol a szívemnek ezt a felét hagyom. Ez a hely legyen, ahol búcsút mondok szenvedélyemnek, amely oly erőssé tett, amely megmentőm volt akkor, amikor egyedül, elveszettnek éreztem magamat. Ez a hely legyen, ahol zeném hangjai az örökkévalóságig táncolnak a levegőben."
Azt a darabot? Biztos? És ez a hely legyen?
"Behunyta a szemét, csókba vont. És a csókjában kicsorduló szerelmet éreztem. Olyan szerelmet, amit tizenhét évesen áldás kapnom.
Határtalan szerelmet.
Olyan szerelmet, amely zenét ihlet, amely időtlen, amely örökre megmarad.
Olyan szerelmet, amit érezni, érteni, drága kincsként őrizni kell."
Olyan szerelmet, amely annyira tökéletes, hogy csak e tökéletes lány és e tökéletes fiú között létezhet.
"Mert arra emlékeztet minket, hogy élnünk kell. Hogy az élet törékeny, ám törékenységében mégis erő van. Szeretet. Szándék. Arra emlékeztet minket, hogy az élet rövid, hogy lélegzetvételeink meg vannak számlálva, és bármennyire küzdünk, sorsunk meg van írva.
Arra emlékeztet minket, hogy egyetlen másodpercet se vesztegessünk el. Éljünk teljes, jó életet, szeressünk még jobban. Legyenek álmaink, igyekezzünk megvalósítani őket, keressünk kalandot... és ragadjuk meg a pillanatot.
Szépen éljünk."
És arra emlékeztet minket, hogy az élet múlandó. És arra is emlékeztet még, hogy éljünk a mának. Arra emlékeztet, hogy semmi sem tart örökké. És engem még arra is emlékeztet, hogy sűrűbben használjak összetett mondatokat, hogy kerüljem a felesleges ismétléseket.
Amikor Poppy meghal, és Rune megkapja a saját üvegét az ezer kék papírszívvel, komolyan pánikba estem, hogy ennek még folytatása is lesz. Szerencsére az epilógusban Rune is meghal, így nincs esély a második részre. Vagyis szerencsére nincs folytatás, azt sajnáltam, hogy Rune is megtér a teremtőhöz... még tíz évet leél egyedül, a szerelme nélkül, és aztán fiatalon ő is távozik. Kérdem én, mi értelme volt ennek? Ha már mindenképpen meg kellett őt ölnie a szerzőnek, miért kárhoztatta még előtte tíz magányos évre? Nagyon haragudtam, hogy kétszer is kihasználta a halál-kártyát, csak hogy biztosan szanaszét törje az olvasók lelkét, és egy megható, gyönyörű, életszeretettel teli történet emlékét hagyja bennünk; és valakinél ez működött is, nálam (sajnos) nem, pedig én aztán tényleg mindenen meg tudok hatódni. Sokkal jobb könyveket tudok javasolni annak, akit ez a téma foglalkoztat.
Ui.: Minden rosszban van valami jó. Ennél a könyvnél a borítója az. Minden szempontból tökéletes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése