Richelle Mead: A halál csókja

Sorozat: Vámpírakadémia 3.
Oldalak száma: 322 oldal
Megjelenés éve: 2010
Eredeti megjelenés: 2008
Fordította: Farkas Veronika
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Shadow Kiss
Besorolás: YA, fantasy, romantikus
Goodreads átlag: 4,36
Moly.hu átlag: 93%

Fülszöveg:

Rose Hathaway egy hónap múlva tölti be a tizennyolcadik életévét, közeledik nagykorúságának, és érettségijének időpontja is. Ez utóbbi feltétele egy kemény, hathetes terepgyakorlat, amit minden végzős dampyr testőrtanoncnak végre kell hajtania egy-egy főnemesi mora vámpír mellett. Rose nehezen összepontosít feladatára, hisz nem csak elhunyt barátja, Mason jár vissza kísérteni őt, még az a Viktor Daskov is feltűnik, aki korábban Rose barátnőjének, a lélekmágus Lissa Dragomirnak életére tört. Ráadásul a főnemesi diákok intrikáikkal akaratukon és tudtunkon kívül utat nyitnak a Szent Vladimir Akadémiába a gyilkos és kíméletlen élőhalott strigák előtt. Rose körül pedig egyre nagyobb a zűrzavar.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2017. december 9-14.

2014 márciusában olvastam a Vámpírakadémiát, a második részt (Dermesztő ölelés) pedig másfél évvel később, 2015 novemberében. Csak most, két újabb év elteltével vettem kezembe a harmadik kötetet.

Véleményem

Rose és a többiek kiszabadultak Spokane-ből, de nem sokat kellett várni az újabb csapásra. A végzős testőrtanoncok megkezdik a hathetes terepgyakorlatukat, de Rose-t nem Lissa mellé osztották be. Rose meggyőződése, hogy remekül fog menni neki a testőrködés, de a terepgyakorlaton, épp egy szimulált támadás közben szellemet lát. Rose megmagyarázhatatlanul ingerültté válik, a furcsa látomásai is sűrűsödnek, míg végül már azt hiszi, kezd megőrülni. Ráadásul valaki vagy valami morákat bántalmaz az akadémia területén, de az áldozatok nem hajlandóak beszélni arról, hogyan sérültek meg.

Rose Hathaway

Mivel vállalhatatlanul sok idő telt el azóta, hogy elolvastam a második kötetet, sikerült szinte teljesen elfeledkeznem a cselekményről. Nagyon reméltem, hogy ez nem fog problémát okozni. Két fajta folytatás van: az egyik ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző rész véget ért, és egyszerűen továbbmeséli; a másik pedig visszautal az előzményekre, hogy az is megértse, aki esetleg már nem emlékszik rá. Szerencsémre Richelle Mead az utóbbit választotta.

Na szóval, azt akartam ebből kihozni, hogy bár nem emlékszem teljesen a második részre, de az rémlik, hogy végig pörgős volt, letehetetlen. Ezt vártam A halál csókjától is (könnyű hozzászokni a jóhoz!), de sajnos nem kaptam meg. Imádtam olvasni, nagyon szeretem a sorozatot, de igazi izgalmat csak a könyv végén éltem át. Kapunk ugyanis egy jó pár pofont az arcba: lesz csatajelenet, mentőakció, és valami olyan történés, amitől legszívesebben felgyújtanék valakit, annyira ideges lettem. Utóbbi csak azért nem lepett meg, mert még évekkel ezelőtt lespoilereződött előttem (sajnos vagy nem sajnos; így legalább nem követtem el hirtelen felindulásból harakirit).

Dmitrij Belikov

Ez a kötet ugyan lassabb lefolyású volt, mint az előző, de nem unalmasabb. A Rose által látott szellem jó rejtély-alapanyag volt, végig foglalkoztatott, hogy vajon igazi-e, vagy csak a képzelete játszott a dampyrral. Egy percig sem hittem, hogy Rose megőrült volna, meggyőződésem volt, hogy a szellem igazi (elvégre egy olyan univerzumban, ahol mindenféle vámpírok léteznek, egy szellem nem feltétlenül a fantázia szüleménye).

A könyv olvasásakor több sürgős olvasnivalóm is volt (két recenzió, meg a TVK-s elmaradások), de A halál csókját előrébb hoztam, két okból. Egyrészt nagyon vágytam már vissza a Vámpírakadémiára, másrészt az utóbbi időben olyan csapnivaló romantikus szálakhoz volt szerencsém, hogy inkább újra akartam élni Rose és Dmitrij létező, ám nagyon is tiltott szerelmét.

Richelle Mead most sem túlozta el a nyáladzást, nagyon keveset kapunk a párosból, de amikor végre mégis kettesbe kerülnek, az olyan nagyon jó! Szeretem, hogy Rose és Dmitrij is komolyan veszi a hivatását, és hogy így szeretik egymást, mikor minden ellenük szól: a korkülönbség, a tanár-diák kapcsolat, és az, hogy mindketten Lissa testőrei lesznek. És ha ez még nem lenne elég... nos, az utolsó fejezet egy karó lesz az olvasó szívébe.

A főbb mellékszereplők, Lissa, Christian és Adrian most egy kicsit a háttérbe szorultak. Lissa és Adrian szinte semmit nem adtak most a könyvhöz, és Lissa meg is utáltatta magát velem az utolsó fejezetben. Christiannek legalább volt egy nagyobb jelenete, és sokat nőtt a szememben (meg, gondolom, mindenki máséban is). Őt eddig is kedveltem, de már nem érzem azt, hogy Lissához való lenne. Mondjuk jelen pillanatban azt mondom, Lissa nem érdemli meg egyik srácot sem.

Ezt a részt csak hangyabokányit szerettem kevésbé, mint az előző kötetet, de így is jár neki az öt pont. A sorozat továbbra is az egyik kedvenc, és jelen bejegyzés közzététele igen erősen arra sarkall, hogy a Vámpírakadémia 4. részét válasszam következő olvasmányomnak.

A sorozat részei

1. Vámpírakadémia | értékelésem

2. Dermesztő ölelés | értékelésem

3. A halál csókja

4. Véreskü

5. Örök kötelék

6. A végső áldozat

Therin Knite: Solace

Sorozat: -
Oldalak száma: 326
Megjelenés éve: 2014
Kiadó: Knite and Day
Besorolás: YA,
Goodreads átlag: 3,93
Moly.hu átlag: -

Fülszöveg:

Corina ​Marion has a father problem—namely that her Red Cross doctor of a dad has finally returned home from sixteen years of war…

…as a body in a box to be buried.

Her mother is devastated, her friends shocked and saddened, her hometown in mourning at the loss of its local hero. And Corina, indifferent to the man she never met, is trapped in the middle of an emotional onslaught she isn't prepared to handle.

But when a strange old man confronts Corina at her father's funeral, he offers her an impossible opportunity: the chance to know the late Luther Marion. And in a moment of uncertainty, Corina makes a choice with consequences she can barely fathom.

A choice that sends her twenty-five years into the past. To the heyday of her father's hometown. Right on the cusp of the harrowing events that will shape his life…and his death.

And in order to return to her damaged home, supportive friends, and uncertain future, Corina will have to fight tooth and nail alongside the man she's resented her entire life. Because if she doesn't help fix the past she's inadvertently changed with her presence, Luther Marion may not live long enough to become a hero at all.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2020. január 21 -- február 12.

A borítója tetszett meg annak idején a könyvnek, ezért jelentkeztem érte NetGalley-n. Valamiért mégsem olvastam el akkor. Szeretném újra aktivizálni a profilom, csak nagyon ronda a százalékom, ezért lassacskán a többi könyvnek is nekiesek, amit megkaptam.

Véleményem

Corina nem ismeri az apját. Tizenéve dúl az ázsiai háború, ami lehet, hogy hamarosan harmadik világháborúvá érik. Corina apja vöröskeresztes orvosként szolgálja a hazát, és sosem térhetett haza, már csak holtan. Luther egy hős volt, rengeteg életet mentett meg, csak a saját lánya dühös. Luther temetésén egy furcsa öregember közelíti meg Corinát, és azt kérdezi tőle: meg akarja-e ismerni az apját. A lánynak akkor nincs alkalma válaszolni, de legközelebb igent mond; és ezzel megkezdődik élete legnagyobb kalandja. Huszonöt évvel korábban bukkan fel egy folyóban, és a fiatal Luther Marion karjaiban köt ki.

Corina egy napot tölt el Lutherrel, a fiúnak persze nincs tudomása arról, ki lehet a lány. Másnap hatalmas tűz üt ki a kisvárosban, ahol Luther él, egy csapat részeg fiatal bent ragad egy épületben. Luther és Corina vállalkoznak arra, hogy megmentsék őket. A kaland végén Corina eltűnik, hogy egy újabb időben bukkanjon fel újra, amikor Luther már gyakorló orvos. Luther azt hiszi, megőrült, hogy ennyi év után újra találkozik a rejtélyes lánnyal, aki ráadásul egy napot sem öregedett a tűzvész óta. Ez a napjuk is izgalmasan telik: először Corina egy életveszélyes sebesültet hoz a kórházba, akiért később két fegyveres fickó jön, túszokat is ejtenek. Corina a nap végén másodszor is eltűnik, és nem sokkal az apja halála előtt találkoznak újra, a háborúban. Corina kiszabadít egy csapat hadifoglyot, köztük Luthert is - aki ekkorra tudja, hogy Corina a lánya, aki a jövőből jött. Most sincs idejük nyugodtan megbeszélni az életüket: kínai katonák üldözik őket végig a határig. E három "közös bevetés" lehetővé tette Corinának, hogy igazándiból meg tudja ismerni az apját, és - végső soron - az apja is őt.

Huh, hol is kezdjem? Talán egy örök érvényű közhellyel: ne ítélj könyvet a borítójáról! Ránézésre ez is milyen jónak tűnt, aztán meg szenvedtem, hogy nehogy félbe kelljen hagynom. Nagy volt a kísértés, hogy hagyjam, de az a természetem ellen való lett volna. Fogjuk rá, hogy az alapötlet rendben van, de így is számos sebből vérzik a könyv.

Először is, borzalmasan túl van írva. Cselekménye annyi van, hogy kényelmesen belefért volna harminc-negyven oldalba; a maradék háromszáz sallang, rizsa. Például: Luthert épp fojtogatja a helyi bajkeverő, Corina meg hátulról nézi, hogy milyen póz, mit beszélgetnek, közben elgondolkozik az élet nagy dolgairól. Mennie kéne és odacsapni, de oldalak telnek el, mire végre akcióba lép. (És nem ám belevágja a fejszét a fojtogató vádlijába, nem! Rászól, hogy "hé, engedd el!"... majd jól megvereti magát.) Vagy: a kínai katonák sorba állították a hadifoglyokat, hogy sortüzet eresszenek rájuk, Corina és Luther a bokorban megbújva figyelik a jelenetet. Kellene valami terv, hogy hogyan mentsék meg őket, csak pár pillanatuk van kitalálni. De ők akkor beszélik át az apa-lánya kapcsolatukat.

Másodszor, a fogalmazásmód is szörnyű. Tele van ismétlésekkel, mintha az olvasó valami retardált lenne, akit folyton emlékeztetni kell, hogy Luther orvos, háborús hős, halott, és hogy ő Corina apja. De nemcsak ezen tények ismételgetésével tölti az író a terjedelmet, hanem ennél sokkal szembeötlőbb módszert is alkalmaz (amilyet legutóbb Tillie Cole Ezer csók című könyvében tapasztaltam, és már ott is halálra idegesített): 

"Have you ever swung an ax over your shoulder and turned around to face a wall of flames consuming hopes and dreams? Stormed into a cloud of smoke in search of a violent assault in progress? To save the dad you never met growing up - you tossed into the past to meet him in his youth?
(Him. The man who would be a doctor. The man who would be a hero. The man on a mission with a heart of molten gold.)"

"Luther and Corina Marion embrace in a clearing in the woods, in between a war zone and the path to freedom for the blessed few. They hug and cry and whisper joking insults into each other's ears. They hug and cry and apologize for every misunderstanding that has long been held, toxic, between them. They hug and cry and promise to try their best to fix the things they have done wrong, the dumb mistakes they've made, for years on end, regarding one another. They hug and cry and reminisce, as father and daughter, friends and fighters."

Harmadszor: olyan YA könyvet olvasni, ahol az álompasi maga a főszereplő apja, egészen új élmény. Bármikor jókat mosolyogtam volna a kölcsönös ugratásokon, ami bármelyik másik könyvben könnyed flörtölés lett volna; itt inkább zavarba ejtő volt. Most sajnálom, hogy nem olvastam el már évekkel ezelőtt a könyvet, talán akkor még más szemmel néztem volna Lutherre (értsd: ma már nem zavar, ha az illető éppenséggel középkorú apuka, és ezt úgy értem, kifejezetten vonzó, arról nem is beszélve, hogy okos, izmos katona).

Ha valamit a könyv javára lehet írni, az az, hogy nem kiszámítható. Többféleképpen is végződhetett volna a történet; sejtettem, mi lesz a vége, de biztos nem lehettem benne. Eléggé megható volt, majdnem egy könnycseppem is kicsordult. Az első és utolsó alkalom volt, hogy érzelmet váltott ki belőlem a történet (ha az irritált szemforgatást nem számítom bele, amikor huszadjára írta le, hogy "az apám, aki hős, orvos, halott"....). Kapott pozitívakat is a könyv, de szerintem ez messze nem volt élvezhető, nálam sajnos csak két pontot ér.

Köszönöm a könyvet a szerzőnek és a NetGalley-nek!

Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság

Sorozat: Vaják 1.
Oldalak száma: 288 oldal (PlayOn) / 352 oldal (GABO)
Megjelenés éve: 2011 / 2019
Eredeti megjelenés: 1993
Fordította: Kellermann Viktória
Kiadó: PlayOn (2011), GABO (2019)
Eredeti cím: Ostatnie życzenie
Besorolás: fantasy, novella
Goodreads átlag: 4,19
Moly.hu átlag: 90%

Fülszöveg:

Később azt beszélték, a férfi északról érkezett, a Kötélverők kapuján keresztül. Bár nem volt idős, a haja szinte teljesen fehér volt. Amikor levetette köpenyét, kiderült, hogy a vállán egy szíjon kard függ. Nem volt ebben semmi szokatlan, Vizimában szinte mindenki fegyverrel járt, de azért senki sem hordott pallost a hátán, mint valami íjat vagy tegezt. A fehér hajút a királyi felhívás vezette a városba; a Vizima lakosait gyötrő striga visszaváltozásáért járó háromezer oren jutalom. Ilyen idők jártak. Régen csak a farkasok üvöltöttek az erdőkben, mostanra mindenféle mocsadék elszaporodott – akárhová nézel: lidércek, strigák, ocsmány hódfajzatok, baziliszkuszok, ördegek, mifenék, vilák és vízbefúltak. Ide már nem elég az egyszerű varázslat vagy nyárkaró. Ide hozzáértő kell. És a messzi Ríviából érkezett idegen épp ilyen szakember. Ő Geralt, a vaják, a mágia és a kard mestere, egy mutáns, akit arra teremtettek, hogy megőrizze a világban az erkölcsi és természeti rendet.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2020. január 3-11.

Mostanában minden x-edik molyos karcban és Facebook bejegyzésben egy rejtélyes, fehér hajú, markáns arcú férfi nézett velem szembe. Látványnak nem volt utolsó, meg is hozta a kedvem a sorozathoz, pedig semmit nem tudtam akkor még a Witcher-univerzumról. Most kivételesen a könyvvel kezdtem.

Véleményem

Geralt egy vaják: szörnyeket öl, pénzért. A szakmája hanyatlóban van, járja a vidéket, hátha megbízásra lel. Történetét egy novellafüzér írja le: egymástól független novellák, nem is feltétlenül lineáris sorrendben, amelyeket egy-egy rövid, köztes sztori köt össze. Legalábbis az első könyvnek, Az utolsó kívánságnak ez a receptje, a többiről egyelőre nem tudok nyilatkozni.

Jelen könyv tehát hat külön kalandot beszél el. Az elsőben például Geraltot azzal bízzák meg, hogy levegye az átkot egy strigáról, a másodikban egy jópofa szörnyeteggel vacsorázik, stb. Mindezeket A Belső Hang I-VII című novellák fűzik egybe, amelyek általában Melitele szentélyében játszódnak.

A világról nem sok derül ki, csak amennyi a cselekményhez feltétlenül szükséges. Rendkívül sokfajta természetfeletti lény lakja az univerzumot, a klasszikus tolkieni karaktertípusoktól (törpök, tündék, mágusok) kezdve olyanokig, mint vámpírok, boszorkányok, dzsinnek, stb. "Mantikór, sárkánykígyó, ködlény, ácsa, vízipoloska, rémsáska, lesi, vámpír, ghoul, graveir, vérfarkas, óriásskorpió, striga, éhin, kikimora vagy vippra." Ami itt még sincs, az majd jön a további kötetekben, gondolom én.

"Az emberek [...] szeretnek szörnyeket és szörnyűségeket kitalálni, mert akkor ők maguk kevésbé tűnnek szörnyűnek."

A cselekmény nem hoz sok újat, ármánykodás és harc. Idáig tipikus fantasy, de a szerző egy jó adag humorral is fűszerezte a könyvet; nem egyszer hangosan felnevettem olvasás közben. A kedvencem a szörnyeteg, Nivellen volt a második novellából: 

"– Te nem vagy szörnyeteg, Nivellen – mondta Geralt szárazon.
– Mi a fene, valami új! Szóval, szerinted mi lennék? Áfonypuding? Vadlúdcsapat, ami délnek repül egy szomorú, novemberi hajnalon? Nem? Vagy talán egy bögyös molnárleány patak mellett felejtett erénye?"

A régi borító

Ami viszont igazán egyedivé tette a könyvet, az a Grimm-mesefigurák megjelenése. A második novellát A Szépség és a Szörny ihlette, a harmadikban Hófehérke és a hét törpe fedezhető fel, illetve Rapunzelt is említik. Sajnos nem tudtam mindegyik novellából kivenni, melyik mesét veszi alapul. Mind közül a már többször emlegetett második történet, a szépség és a szörnyes volt a kedvencem. Ami szintén nagyon tetszett, hogy mindegyik részben van valamilyen csattanó. Semmi sem tud úgy agyoncsapni egy könyvet, mint a kiszámíthatóság; szerencsére az itt nem áll fenn.

A mellékszereplőket egytől egyig megkedveltem, azokat is, akik eleinte teljesen ellenszenvesek voltak; még ha csak egy-egy novellában szerepeltek is, és a nevük is hamar feledésbe merült. Akikre név szerint emlékszem (Geralt, Kökörcsin, Nenneke, Yennefer), több történetben is feltűntek. Ez nem jelenti azt, hogy sikerült volna megismernem is őket; itt mindenki nagyon titokzatos. A legtöbb misztikum persze Yennefert övezi; az ő szálát nyitva is hagyta az író.

Örülök, hogy sorozatot is készítenek a könyvből, hiszen ha az nincs, talán sosem olvastam volna el. Én most felpakolom a következő kötetet a várólistámra, azután megnézem, hogyan mutat Geralt a tévé képernyőjén. :P

A sorozat további kötetei

0. Viharidő

1. Az utolsó kívánság

2. A végzet kardja

3. Tündevér

4. A megvetés ideje

5. Tűzkeresztség

6. Fecske-torony

7. A tó úrnője

Marie Lu: Champion - Bajnok

Sorozat: Legenda 3.
Oldalak száma: 372 oldal
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: AncsaT
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Eredeti cím: Champion
Besorolás: YA, disztópia, sci-fi
Goodreads átlag: 4,18
Moly.hu átlag: 91%

Fülszöveg:

June és Day annyi mindent feláldozott a Köztársaságért, és egymásért, de az ország végre a megújulás küszöbén áll. June visszanyerte a Köztársaság megbecsülését, a kormányzat legfelsőbb köreiben dolgozik mint princepsjelölt, Day pedig a hadseregben emelkedett magas posztra. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a körülmények alakulása ismét összehozza őket. Épp mikor már küszöbön áll a békeszerződés aláírása, egy járvány kitörése okoz pánikot a Kolóniákban, és ismét háború fenyegeti a Köztársaságot. A fertőzést egy minden eddiginél halálosabb vírus okozza, az ország sorsa pedig June kezében van. De hogy megmentse milliók életét, arra kell kérje, akit mindennél jobban szeret, hogy áldozza fel mindenét. Szívszorító dráma, akció és feszültség. Marie Lu nagysikerű trilógiájának elképesztő befejezése.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. január 1-11.

Az első olvasásom 2019-ben. Nehezen haladtam vele, kicsit padlón voltam, alig tudtam rávenni magam arra, hogy olvassam, és sokszor annak is az lett a vége, hogy elkalandoztak a gondolataim, aztán elaludtam. Egyébként még 2018 novemberében választották nekem a TVK kihívásra.

Véleményem

A harmadik könyv ott veszi fel a fonalat, hogy June az új Első polgár, Anden jobbkeze lett, Day pedig a Köztársaság hőse, aki viszont a saját és az öccse gyógykezelése miatt visszavonul. Day aggasztó híreket kapott a saját egészségéről: könnyen lehet, hogy csak hónapjai vannak hátra. A két fiatal hónapok óta külön utakon jár, nem is beszélnek egymással. A Kolóniákban, a határ mentén elterjedt a Köztársaság vírusa, s Anden ultimátumot kap: ha nem adja át az ellenszert, megtámadják az országát. Csakhogy az ellenszer nincs kész; a tudósok csak gyanítják, hogy Day öccsének vére lehet a kulcs az ellenszerhez. June lesz az, aki ráveszi Dayt az együttműködésre, ám hiába minden, mert az egykori Egyesült Államok két utódállama, a Köztársaság és a Kolóniák közötti háború világháborúvá növi ki magát, azzal, hogy Afrika és Antarktisz is szerepet vállal benne.

Ez is eljött, a búcsúm egy remek trilógiától. June-t és Dayt megszerettem, de még jobban szerettem őket együtt, és ebben a kötetben sajnos nem sok ilyen pillanat volt. June princepsjelöltként a politikában helyezkedett el Anden mellett, Dayt pedig a betegsége és az öccse foglalja le. Mindeközben a háború nagyon is valósággá válik, és úgy tűnik, a Köztársaságnak nem sok esélye van a győzelemre. Ahol June és Day együtt, egy helyen tartózkodott, érezhető volt közöttük a szikra, de egy vastag fal is, amit egészen a regény végéig nem sikerült lebontani.

"A logika a barátod. Koncentrálj, gondolkodj, cselekedj!"

A Kolóniák után újabb nagyhatalom működésébe leshetünk bele, amikor Anden és June az Antarktiszra utaznak. Nagyon érdekesnek találtam az antarktiszi rendszert, annyira, hogy sokkal többet is olvastam volna erről a nyugodt, boldog helyről. Az antarktiszi lakosoknak minden tettét figyeli egy szerkezet, de ez közel sem olyan ijesztő, mint aminek tűnik. A jó cselekedetekért (legyen az viráglocsolás, köszönés, stb) pontokat kapnak, és így jutnak felfelé a ranglétrán (nem úgy, mint a Kolóniákban, pénzzel és gátlástalan tettekkel), a rossz cselekvésekért pontlevonás jár. Üdítőleg hatott, hogy egy kis időre ott hagyhattuk a háborús övezetet. Ám a látogatásnak nagyon hirtelen vége szakad, amikor a Kolóniák ostrom alá veszi a Köztársaságot, és az Elsőnek haladéktalanul vissza kell térnie a harcok sűrűjébe.

Úgy éreztem, ebben a kötetben nagyobb hangsúlyt kapnak a lelki folyamatok, mint az akció. A szereplők hosszasan vívódnak, de ez (olvasás közben) nem zavart, mert 1., jogos a vívódásuk, hiszen olyan problémákkal kénytelenek szembenézni, ami engem speciel biztosan padlóra küldene, 2., a gondjaikat a sajátomnak éreztem, annyira beleéltem magam a helyzetükbe, és 3., mindig jön egy újabb fejlemény, egy támadás, vagy akármi, ami megtöri a nyugalmat, feszültséget kelt. Viszont most már jó pár hónap távlatából értékelem a könyvet, és ha visszagondolok rá, leginkább csak arra emlékszem, hogy milyen lassan haladtam vele, nem volt kedvem olvasni. De akkor is, nem a könyvben, hanem magamban kerestem a hibát.

"Egy nap majd megtanulod, hogy az életben nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt szeretnéd. Hogy nem mindig kapod meg, amit akarsz. És hogy léteznek olyan erők, amiket nem tudsz befolyásolni, és ezek formálnak azzá, aki vagy."

Őszinte leszek, nekem a végkifejlet először nem tetszett, és haragudtam June-ra, amiért az önzetlenséget választotta, és megfosztotta magát a happy endtől. Könnyes szemekkel olvastam, hogy hogyan élte ezután az életét. Viszont a könyv legvége visszaadta a reményt, a "nagy találkozás" nagyon szép volt, így végülis nem kellett keserű szájízzel búcsúznom a trilógiától. (Megjegyzés: Marie Lu folytatja a sorozatot, a 4. rész Rebel címmel jelent meg idén, és tíz évvel a 3. kötet után játszódik.)

A sorozat részei:

1. Legend - Legenda | értékelésem

2. Prodigy - Született tehetség | értékelésem

3. Champion - Bajnok

4. Rebel