2019. március 10., vasárnap

Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin - Szárnyak és pusztulás udvara

Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 3.
Oldalak száma: 800 oldal
Megjelenés éve: 2019
Eredeti megjelenés: 2017
Fordította: Hetesy Szilvia
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Eredeti cím: A Court of Wings and Ruin
Besorolás: New Adult, fantasy, romantikus
Goodreads átlag: 4,5
Moly.hu átlag: 93%

Fülszöveg:
A festményem hazugság volt.
Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát. 
A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia. 
A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.

Én és a könyv


Ekkor olvastam: 2019. január 25. -- február 18.

A sorozat első része (Tüskék és rózsák udvara, azaz ACOTAR) azért volt nagyon különleges élmény, mert elkezdtem olvasni, és aznap éjszaka bevonultam a kórházba szülni. A második rész (Köd és harag udvara, továbbiakban ACOMAF) a 2018-as évem legjobb könyve volt. Mind a kettő a kedvencem lett, nagyon szerettem őket, így sose volt kérdéses, hogy amint lehetőségem adódik, megrendelem és elolvasom a befejező kötetet is.

Véleményem


Figyelem! A bejegyzés spoileres lesz, mindhárom eddig megjelent kötetre vonatkozóan!

Szóval, mi is történt idáig: Feyre Archeron emberlány, aki megölt egy farkasbőrbe bújt tündért. Prythianben hét tündérudvar működik: az Éjszaka, a Nappal, a Hajnal, a Tél, a Nyár, az Ősz, és a Tavasz udvara. A tündér, akit Feyre levadászott, a Tavasz udvarához tartozott, és annak főura, Tamlin eljött Feyre-ért. Tamlin magával vitte a lányt az örök tavasz földjére, amelynek lakóit elátkozták: mindnyájan álarcot viselnek, amit nem vehetnek le. Feyre eleinte rabnak érzi magát, hiszen az ellenségei, a tündérek között van, nem mehet haza a családjához, de egy idő után kezdi magával ragadni ez a varázslatos, ám nem kevésbé veszélyes világ. Tamlinnel egymásba szeretnek, de Feyre nem tudja kimondani érzelmeit, pedig csak ennyi kéne ahhoz, hogy az átok megtörjön. Amikor később erről tudomást szerez a lány, azonnal visszaindul szerelméhez, de Tamlin már Hegyalján van, Amarantha fogságában. Amarantha megadja az esélyt Feyre-nek, hogy kiszabadítsa Tamlint, de olyan próbáknak teszi ki, amit egy ember képtelen túlélni. Feyre alkut köt az Éjszaka udvarának főurával, Rhysanddel, aki valamiért hajlandó segíteni neki, persze, nem ingyen. Azt kéri cserébe, hogy a lány rendszeresen töltsön némi időt az udvarában, ha megszabadultak Hegyaljáról. Feyre végül megtöri az átkot, és megváltja Tamlin és a többi tündér szabadságát, de ezért az életét kellett adnia. A hét főúr meghálálja neki, mindannyian átadnak magukból egy darabot, s ezzel Feyre nem csak feltámad, de maga is tündérré válik, mi több, mind a hét főúr mágiájából birtokol valamit.

Feyre visszatér a Tavasz udvarába, ahol aztán szervezgetik az esküvőjüket Tamlinnel, de a lány nem tud szabadulni a rossz emlékektől és a depressziótól, amit a Hegyalján történtek okoztak. Tamlin pedig csak ront a helyzeten azzal, hogy Feyre-t állandó ellenőrzés alatt tartja, és bezárja őt, amikor csak tudja. Amikor pedig az esküvője napján Feyre nem bírja tovább, Rhys eljön érte, és elviszi őt az Éjszaka udvarába. Feyre megismeri a főúrnak egy egészen más oldalát, ösdzebarátkozik a főúr belső körének tagjaival (Amren, Mor, Cassian és Azriel), és lassacskán elmúlik a depressziója,  visszatér az életkedve, mi több, Rhys mellett boldog lesz. Csakhogy Tamlin nagyon messzire képes elmenni azért, hogy visszaszerezze a menyasszonyát; alkut köt Hybern királyával, akinek az a célja, hogy megsemmisítse azt a falat, amely a tündéreket és az embereket elválasztja egymástól, s az embereket újra rabszolgasorba taszíthassa. Tamlin beavatkozásának az lesz a vége, hogy Feyre mindkét nővére, Nesta és Elain is azzá válik, amitől egész életükben rettegtek: tündérré. Feyre pedig visszatér Tamlinnel a Tavasz udvarába, de csak azért, hogy személyesen állhasson bosszút, és belülről aknázhassa alá Tamlin udvarát.
"Az is lehet, hogy feladatom végeztével a kastélyt is porig fogom égetni. A rózsákkal fogom kezdeni."
És most a harmadik kötet: Feyre tönkreteszi Tamlint minden szinten, ahogy csak tudja, elveszi tőle a katonáit, ártalmatlanná teszi a főpapnőjét, Ianthét, aláássa a becsületét, és amikor távozik a Tavasz udvarából, még Tamlin legjobb barátját, Lucient is magával viszi. Feyre ezután az Éjszaka udvarába megy, ahol el is kezdenek szervezkedni a Hybern elleni háborúra, de ennek az első lépcsője az, hogy megnyerjék maguknak a főurakat. Egy találkozót hívnak össze, amire mind a hét főúr hivatalos, és nem mennek könnyen a dolgok, de a hétből öten szövetségre tudnak lépni. Ám az első lépést Hybern királya teszi meg, ami felkészületlenül éri Prythiant. Megkezdődik a háború.
Háát, háát…. egyik kedvenc sorozatomról van szó, az elvárásaim is az egekben voltak, de úgy érzem, ez a kötet nem hozta az előző kettő színvonalát. Az eleje még nagyon tetszett, Tamlint még sajnáltam is, úgy elbánt vele Feyre. Aztán ahogy Feyre visszatér az Éjszaka Udvarába, úgy vált laposabbá a történet. Érdemi történés a könyv feléig nem volt semmi, csak szexjelenetek dögivel, meg találgatások arról, mi valójában Amren és milyen elképesztően húdehűha halálos, de mit csinált ő? Próbálta megfejteni a Lélegzetek könyvét, és nem jutott semmire. Ugyanez Nestával, találgatják, mi lett belőle, áradoznak róla, csodálják, milyen erős és halálos, én meg várom, na, vajon milyen nagyhatalmú lény lett ő, milyen nagy dolgot fog véghez vinni: hát a nagy büdös semmit. Az egész könyv során csak durcáskodik, mint egy sértődött óvodás. Hybern királya ellen kiáll ugyan, de az egész nevetségesen béna, még a halálos szúrást is Elain viszi be. Hatalmas csalódás volt nekem Nesta is, Amren is, de még Mor is (azért, ahogy Azriellel bánik). Tamlin úgyszintén, de őróla később.

A könyv első fele ugyebár arról szól, hogy sikerül-e végül összehozni a főurak találkozóját. Na, hát ez a találkozó megér pár gondolatot. Addig nagyon tetszett, hogy belátást nyerhettünk a Hajnal Udvarába, és a főurakról is szívesen olvastam. Nem emlékeztem már rájuk az első kötetből, nekem ez most olyan volt, mintha először találkoztam volna velük. A nagy kérdés az volt, hogy Tamlin megjelenik-e; bár ne jött volna! Amit a találkozón leművelt, az mindennek a legalja volt; felváltva sértegetett, fenyegetőzött és sajnáltatta magát. Az első részben még nagyon szerettem, de SJM közellenséget csinált belőle. Rhysand lett a tökéletes, az álompasi, hatalmas rajongótábora van, és SJM mindent megtett azért, hogy ennek a rajongótábornak a kívánságait teljesítse: erre kellett az a rengeteg szexjelenet, ami amúgy a történetet semmivel nem vitte előrébb, és ezért volt Tamlin ekkora kőbunkó, hogy vérben forgó szemmel gyűlölködhessünk, és a halálát kívánjuk. Nekem ez annyira nem jött be, SJM-et jobbnak tartottam annál, hogy ilyen egysíkúra írja a karaktereit. (Oké, később Tamlin is visszakap az "emberségéből" egy keveset, de ez a kritikán aluli kifakadás a találkozón egyáltalán nem illett a karakteréhez, legalábbis szerintem.)
"– Megérdemeljük a boldogságot – mondta. Ezt én mondtam neki egyszer, a városi házunk tetején, amikor Velarist megtámadták. – És minden lehetséges eszközzel harcolni fogok ezért a jövőért.

– Együtt fogunk harcolni – mondtam rekedten. – Nemcsak te egyedül, hanem együtt, mi ketten."
A könyv második felében aztán végre beindulnak az események, elkezdődik a nyílt háború Prythian és Hybern között, de ezzel kapcsolatban is vegyesek az érzelmeim. Amit kifejtett SJM, az rendben volt, de nagyon sok mindenbe belekezdett, elmondta a legendákat, aztán amikor a kifejtésre került volna sor, elintézte két mondatban. Pl. mennyit beszélt a legendás Miryamról, valami epic jelenetet vártam volna, amivel végre berobbannak a cselekménybe, erre "bocs, a védővarázslatunk túl jól működött, azért nem láttatok", megjelennek, összemosolyognak, aztán hazamennek. Vagy a nagy leleplezést, hogy Lucien és Helion kapcsolatáról... ezzel sem kezdtek semmit, pedig mennyi mindent megváltoztatna! Azt sem értem, miért kellett erőltetni az Elain-Lucien párost, amikor nyilvánvalóan nem egymáshoz vonzódnak. Ja, Lucien elment egy titkos küldetésre, aztán a háború végére ő is befutott, de hogy addig mi történt, az rejtély. Az emberkirálynőkkel amúgy mi a helyzet? És amiről még sokkal-sokkal többet szerettem volna olvasni, azok az öreg istenek (old gods?). Tőlük is valami epikus jelenetet vártam, erre Hybern királyának egyetlen csettintésébe kerül eltörölni őket a föld felszínéről (Thanos feeling). És mégis a kis, drága, ártalmatlan Elain döfi le a királyt, a leghatalmasabb varázshasználót, akinek minden teremtmény féli a nevét. Röhögnöm kell.

Minden idők legnagyobb tündérháborúja zajlott itt, nagyjából halálos áldozatok nélkül. A főbb szereplők mind életben maradnak, micsoda szerencse! Vajon azért, mert SJM annyira megszerette a karaktereit, hogy nem volt szíve megölni egyiküket sem, vagy azért, mert nem merte a rajongói haragját kockáztatni? Akárhogy is, én amondó vagyok, hogy ez nem is volt igazi háború. (Csak egyetlen ellenpéldát hoznék fel: a roxforti csatát. Mennyien meghaltak a jók közül, a szívünk szakadt bele, mégis, ez adta meg a történtek súlyát.)
"Rhys odalépett hozzám, és megfogta a kezem.
A Győzedelmes Éjszaka és az Örök Csillag.
Ő a lágy, egyben ijesztő sötétség, én a tiszta fény, ami az ő árnyékai miatt csillog."
A fordítás mellett sem tudok elmenni szó nélkül. Tudom, hogy nagyon hosszú a könyv, és sietni is kellett vele, de elég indok ez arra, hogy egy ilyen minőségű munkát adjunk ki a kezünk közül? Oda nem illő szavak, gyengén összerakott mondatok tömkelege... Néhol azt sem értettem, mi van. Állítólag egész mondatok maradtak ki a fordításból, ami ráadásul fontos lett volna. (Sárkány? Ez csak a neve, vagy tényleg sárkány? Merthogy ő az egyetlen, akinek a neve magyarítva lett, már ha a Csontfaragó és a Takács beszédes nevét nem vesszük számításba. Másik kérdés: "daemati" vagy "deamati"? Mert egyszer így írják, máskor amúgy.) Már csak azért is merem ezt így leírni, mert a könyv megjelenése előtt azzal kampányolt a kiadó, hogy szeretnék még egyszer átnézni a fordítást, hogy biztosan egy kiváló minőségű szöveget kaphassunk a plusz egy hónap várakozásért cserébe. Nos, nem sikerült.

Négy pontnál kevesebbet képtelen vagyok adni a könyvnek, mert még így is előkelő helyen áll az olvasmányaim között, de önmagát bőven alulmúlta. Sajnálom nagyon. Ettől függetlenül minden további kötetet el fogok olvasni, mert ezt, a SJM által megteremtett tündéruniverzumot csak imádni tudom.

A sorozat részei


3. A Court of  Wings and Ruin - Szárnyak és pusztulás udvara
3,1. A Court of Frost and Starlight

2019. február 28., csütörtök

Charlie N. Holmberg: A papírmágus

Sorozat: A papírmágus trilógia 1.
Oldalak száma: 232 oldal
Megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés: 2014
Fordította: Márton Zsófia
Kiadó: GABO
Kiadói sorozat: GABO SFF
Eredeti cím: The Paper Magician
Besorolás: fantasy, romantikus, YA
Goodreads átlag: 3,64
Moly.hu átlag: 78%

Fülszöveg:
Ceony Twill összetört álmokkal érkezik meg Emery Thane mágus házába. A varázslóképző iskolában évfolyamelsőként végzett lány fémmágusnak készült, most mégis papírmágiára kárhoztatják – de hát mi haszna a papírnak egyáltalán? 
Azonban a varázslatok, amelyeket Ceony a csodabogár Thane keze alatt megtanul, rácáfolnak előítéleteire. Ahogy kibomlik előtte a papírmágia csodálatos világa, megismeri tanára sötét múltját és egy olyan tiltott és veszedelmes mágiafajtát, amellyel szemben szinte semmi reménye nem lehet felvenni a versenyt. Mégis muszáj megtennie, mert hamarosan szó szerint Thane szíve lesz a tét. 
A papírmágus különleges, egyszerre sötét és szeszélyes kaland, amelyet a Disney tervez megfilmesíteni.

Én és a könyv


Ekkor olvastam: 2017. november 15-20.

Mivel van ízlésem, azonnal szemet vetettem A papírmágus gyönyörű borítójára. Aztán úgy alakult, hogy nem sikerült megszereznem a könyvet, amit így utólag... nos, fogalmazzunk úgy, hogy nem is nagyon bánok.

Véleményem


Az 1900-as év Londonjában járunk, ahol mágusnak tanulni roppant nagy dicsőség. A mágustanoncok egy-egy matériának szentelik erejüket, így tudják hatékonyan uralni a fémet, a műanyagot, és a többi anyagot. Ceony Twill fémmágusnak készült, de keresztülhúzzák a számításait. Nagyon kevesen választják a papírmágiát, ez az ág kihalófélben van; Ceonyt ezért arra kényszerítik, hogy a papírhoz kösse az erejét. A lányt Emery Thane mágus mellé rendelik, de alig kezdi meg gyakornokságát, amikor Thane-t megtámadja egy vérmágus, kitépi a szívét. Ceony elhatározza, hogy megmenti Thane-t, kerüljön amibe kerül. Akkor még ő sem gondolta, hogy Thane életben tartásához - szó szerint - a mágus szívén keresztül vezet az út. A szívében kalandozva, emlékein és vágyain keresztül Ceony megismeri Thane elrejtett oldalait is, és azon kapja magát, hogy jobban kedveli a tanárát, mint ahogy azt valaha is gondolta.
Tetszett ez az újfajta mágia, hogy egy-egy matériát uralhatnak a mágusok. A főszabály szerint csak ember alkotta anyagot uralhatnak a varázserejükkel, mint pl. a papír, fém, műanyag, ilyesmi. Ám egyszer valaki arra a következtetésre jutott, hogy az embert is ember teremti: így született meg a tiltott vérmágia. A vérmágia kegyetlen és beteg dolog, és mégis azt mondom, messze ez volt a legérdekesebb dolog a könyvben. Ééés… ezzel a pozitívumok roppant hosszú sorának végére is értem.
"Az a szív, amelyik egyszer már szeretett, erősebb, mint az, amelyik még soha, tudod?"
A fő negatívum maga a főszereplő, Ceony. Csak trágár szavakkal tudnám leírni, hogy én mennyire utáltam őt. Azt megértem, hogy le van sújtva, amiért a "legunalmasabb" anyaghoz kényszerül kötnie a varázserejét, idáig rendben van. De mégis mi baja Thane-nel, miért jut egyből arra a következtetésre, hogy bolond, holott még nem is ismeri? És hogy is van az, hogy neki minden sikerül? Gyorsan kell utaznia, és talál egy nagy papírrepülőt a padláson. Vagy hajtogat egy működő (!) emberi szívet papírból, holott előtte csak origami-állatkákat hajtogatott. (Micsoda szerencse, hogy elolvasott egy anatómia tankönyvet, amit éppen előtte adott fel kötelezően Thane!) Nekem olyan érzésem van, hogy ezt a könyvet hátulról előre írták meg, mindig úgy alakítva a szálakat, hogy Ceony mindig tökéletesen készen álljon a következő lépésre. Így inkább lett ez a történet is mese habbal, mint egy izgalmas fantasy-regény.
"Mindenkinek a lelkében lapul valamennyi sötétség. De mindenki maga dönt arról, hogy hizlalni kezdi-e, vagy sem."
A romantikus szálról meg ne is beszéljünk, mert ennél még az is jobb lenne, ha nem lenne. Könyörgöm, honnan jött ez a hirtelen támadt szerelem? Csak mert a könyv nagyobbik részében, Ceony leírásából nagyon úgy tűnt, hogy Thane egy kettyós öregúr, aki inkább taszítja őt, mint vonzza. Egyik nap még furcsa, elmeháborodott különc vagy, másnap meg már beléd vagyok szeretve? Na, azért ez nem lehet ilyen egyszerű!

És csak hogy mondjak már valami jót is: ismét megjegyzem, hogy a borító gyönyörű. Az alkotást Sánta Kira követte el; nem győzök betelni vele. Remek döntés volt a kiadó részéről, hogy nem az eredetit vette át (habár az is tetszetős). Ha egyszer kezembe is veszem a folytatást, annak a borító lesz az oka (na jó, talán egy egészen ici-picit érdekel az is, hogy a szerzőnek sikerül-e végre valódi érzelmeket belevinni Thane és Ceony kapcsolatába). Mindent összevetve, ez így elsőre nagyon gyenge volt, egy-két jó ötletnél azért több kell egy jó könyvhöz.

A sorozat részei


1. A papírmágus
2. Az üvegmágus
3. A mestermágus
~ The Plastic Magician

2019. január 27., vasárnap

Böszörményi Gyula: Ármány és kézfogó

Sorozat: Ambrózy báró esetei 3.
Oldalak száma: 702 oldal
Megjelenés éve: 2016
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Besorolás: YA, krimi, romantikus
Moly.hu átlag: 96%

Fülszöveg:
A naptár 1900-ról lassanként 1901-re vált, miként a négy esztendővel korábban elrabolt Hangay Emma ügye is hátborzongató fordulatot vesz.

Ambrózy báró, az Osztrák-Magyar Monarchia első magándetektívje és hű segítőtársa, Mili kisasszony új nyomra lel, ám az ösvény, melyre ezáltal lépnek, sokkal tüskésebb, nyaktörőbb és veszélyesebb, mint azt bármelyikük is sejtené. Vajon a morc báró miért válik egyre titokzatosabbá, sőt, kegyetlenné és gonosszá azokkal szemben, akik szeretik, s hogyan lesz képes mindezt Mili kisasszony elviselni? Mit rejt a Magyar utcai ház, miért lop lovat Mück Márika, kinek vall szerelmet Tarján Vili, és hány holttest kell még ahhoz, hogy a háttérben működő gonosztevők nehéz vasba veressenek?

A békebeli bűn- és szívügyek, melyek a Leányrablás Budapesten és A Rudnay-gyilkosságok című regényekben még homályban maradtak, most végre tán megoldásra lelnek.

Én és a könyv


Ekkor olvastam: 2019. január 14-25.

A sorozat legelső részét, a Leányrablás Budapesten-t 2017 elején olvastam, és bár kedvenc nem lett, különleges hangulata azonnal megfogott. A második rész, A Rudnay-gyilkosságok már a rajongójává tett, és ez az azóta elolvasott újabb két kötet után sem változott.

Véleményem

"Vannak olyan pillanatok az életben, amikor képtelenség eldönteni, hogy a férfit, aki épp szemben áll velünk, megcsókolni vagy orrba verni volna-e jobb."
Az előző rész végén Hül mama és fia szerencsétlen módon elhaláloztak, így a négy lány, Anna, Fecska, Mári, és a Cili néven szólított Emma immár szabadok. A veszély azonban nem hárult el, és ezzel Ambrózy báró is tisztában van; Emmát elrejti Pilisy Róza házában. Emmának megint új személyiséget kell felvennie: ő lesz Schumayer Karlinka, Róza asszony unokahúga. A báró még Milinek sem szól arról, hogy megtalálta a négy évvel ezelőtt elrabolt nővérét, és Mili egyre inkább úgy érzi, Richárd nem foglalkozik Emma ügyével. Folyton csak azt a titokzatos Cili kisasszonyt látogatja... Mili a tettek mezejére lép, eldönti, hogy kideríti, ki ez a Cili, aki Richárd idejét rabolja, és azt is meg akarja tudni, hová tűnt a báró bal karja hat évvel ezelőtt.
"A féltékenység gyilkos métely, ami mindig azzal végez, aki a kebelén dédelgeti, és nem azzal, aki iránt érzik."
Ha jól emlékszem, eredetileg ez, az Ármány és kézfogó lett volna a sorozat zárókötete (amikor meghozta a könyvet a futár, egyből az utolsó oldalra lapoztam, és megakadt a szemem a "Folytatása következik..."-mondaton, így dupla öröm ért aznap), vagyis a szálak kezdenek összefutni, mindig egyre közelebb, de egymást csak a végén érik el. Végre választ kapunk a nagy kérdésre, hogy ki is Emma valójában, és miért rabolták el őt 1896-ban. És, te jó ég, mekkora csavarokat tartogat a történet odáig, sőt, még utána is! Anélkül, hogy bármit is lelőnék, csak címszavakban arról, hogy milyen kalandokra számíthat az olvasó: lesz itt lólopás, kocsis üldözés, megmerítkezés a jeges Dunában, újabb leányrablás, esküvő, megözvegyülés, királyi örökség, személyiséglopás, féltékenység, éjszakázás a női börtönben, és még sok-sok finomság.
Emma ügye rendeződni látszik, de az csak az egyik szál volt a sorozatban, ami felgöngyölítésre várt. A másik, amire rettenetesen kíváncsi vagyok már, az Ambrózy Richárd múltja: mi történt hat évvel korábban, hogyan veszítette el a karját, és ki az a titokzatos Rózsalány, akinek egy egész kis szentélyt alakított ki a kulcsra zárt laborjában. Hiába reméltem, ebben a kötetben semmi érdemleges nem derül ki, csak sejteni vélem, hogy Pilisy Rózának van valami köze a dologhoz. Akármi is történt akkor Richárddal, az az oka annak, hogy nem sokra tartja a szoknyát viselőket. Ambrózy báró csak a húgaként szereti Milit (vagy inkább még úgy sem), viszont élénk érdeklődést mutat Emma iránt, mi több, érezhetően kedveli őt. Itt egy nagyon érdekes szerelmi háromszög van kialakulóban a báró és a Hangay-lányok között, és egyelőre olybá tűnik, nem áll jól Mili szénája, pedig én őt látnám szívesebben a báró mellett. Ó, itt pedig szeretném megemlíteni azt a kegyetlen függővéget, amivel az író a regényt zárta; innen is üdvözlöm Böszörményi urat, és üzenem, hogy csak azért nem okozott álmatlan éjszakákat, mert első dolgom volt levenni a folytatást a könyvespolcomról.
"– Most már minden rendben lesz, ugye, drága grófnő?
– Méghogy rendben? Alig hiszem. Sőt, attól tartok, az igazi bajok még csak most szakadnak a nyakunkba, Terkám.
– Szentséges Szűz Mária, ezt meg miből tetszik gondolni?
– Miből, miből! Tán te nem látod, hogy immár túl sok szoknya suhog a házban, báróból viszont erős hiány mutatkozik?"
Ez a kötet abból a szempontból is kiemelkedő, hogy rekordhosszúra sikerült. A hétszáz oldalban pedig újabb állandó szereplőket kapunk, a korabeli Pest meghatározó személyeit ismerhetjük meg. Így kerül Emma társaságába az ifjú Krúdy Gyula, de a korábban említett Pilisy Róza is létező személy volt: Pest Rózsája, a legismertebb kurtizán, aki egyáltalán nem olyan, mint amilyennek a kurtizánokat gondolnánk általában. Róza asszony igen okos és bölcs, az irodalom nagy kedvelője és pártfogója. Krúdy Gyula, mint szereplő, nem sokat tett hozzá a cselekményhez, Róza asszonyt viszont igazán megkedveltem, és alig várom, hogy a befejező kötetben megtudjam, milyen közös történet fűzi őt Richárdhoz.

Említettem már a sorozat különleges hangulatát: az 1900-1901-es évek Budapestje a helyszín, annak minden jellegzetességével, kávéházakkal, konflisokkal, urakkal és cselédekkel, hóhemvagányokkal, cilinderekkel és sétapálcákkal, hosszú szoknyás, díszes kalapú hölgyekkel, amit csak el lehet képzelni. Az író a korabeli nyelvezetet és beszédstílust használja, megismerhetjük a tolvajszlenget, de ami az én kedvencem volt, az a káromkodás és beszólogatás. A magyarok igen változatosan tudnak káromkodni, én is űzöm ezt a hölgyekhez cseppet sem méltó "művészetet", éppen ezért igazi élmény volt olyan káromkodást olvasni, ami kerüli a ténylegesen vulgáris szavakat. ("Az a csupaszcsiga pofázmányú, sunyi nyúlbogyó, hogy tekeredne meleg sál a nyaka köré, de csakis a saját nyelvéből!") Na, ezt szeretném én egyszer elsajátítani! A korhűséghez az is hozzátartozik, hogy az író a valóságban is megtörtént eseményeket csempész a történetbe, és egykor ténylegesen élt emberek nevét is felhasználja, akiket lábjegyzetben is bemutat. Amit én kissé sajnálok, hogy nagyon Budapest-központúak a regények, az ország többi része fájdalmasan keveset szerepel benne. Megértem, hogy így is rengeteg utánajárást és kutatómunkát igényelt a könyvek megírása, és nyilvánvalóan a fővárosról lelhető fel a legtöbb adat a 19. és 20. század fordulójáról, de az olvasótáborban sokan vagyunk, akik nem pestiek, nekünk kevésbé volt érdekes, hogy adott szereplő 1901-ben melyik utca hány szám alatt lakott. Én amúgy sem panaszkodhatok, Szeged is szerepelt a könyvben, még ha csak egyetlen egyszer is, a lábjegyzetben megemlítve.
"– Nos, ez esetben attól tartok, hogy bölcsességért mégsem magánál fogok sorba állni, hisz aligha adhat olyasmiből, aminek szűkében van.
Bármily furcsa, eme ledorongolást hallván Ambrózy báró elmosolyodott.
– Ez a riposzt épp olyan volt, mint amilyeneket a húga szokott a fejemhez vágni.
– Örülök, ha Mili sem hagyja magát. Az pedig külön boldogság, hogy a nyelvünk pergése bizonyítja szoros rokonságunkat.
– Két gyönyörűséges parázs, mit érinteni nem lehet, mert nyomban megégetnek."
Ritkán van szerencsém ennyire igényes könyvhöz, mint amilyen az Ármány és kézfogó. Való igaz, többnyire YA könyveket olvasok, de akkor sem értem, miért gondolja azt bárki is, hogy a célközönségnek nincs igénye a minőségre. Sorra futok bele olyan könyvekbe, hogy vagy az író, vagy a fordító, esetleg a korrektor, lektor, szerkesztő nem végzi lelkiismeretesen a munkáját, és ennek egy silány minőségű szöveg lesz az eredménye. Vannak olyan olvasók, akik egyszerűen szemet hunynak efölött, és inkább a történetre koncentrálnak, de én már nem vagyok ilyen; elvárom, hogy azok, akik a nevüket adják egy könyvhöz, igenis szenteljék arra az idejüket és figyelmüket, miképp én is azt teszem, amikor megvásárolom és elolvasom azt. Böszörményi Gyulát és az Ambrózy báró esetei sorozatot az abszolút követendő példának tekintem. Mindenkinek ajánlom!

A sorozat részei


3. Ármány és kézfogó
3,5. Bitó és borostyán
4. Nász és téboly

2019. január 13., vasárnap

Pierce Brown: Vörös lázadás

Sorozat: Vörös lázadás 1.
Oldalak száma: 432 oldal
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2014
Fordította: Török Krisztina
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Red Rising
Besorolás: disztópia, sci-fi
Goodreads átlag: 4,27
Moly.hu átlag: 89%

Fülszöveg:
A fiatal Darrow a Marson él, bányász, és Vörösnek született, a színekről elnevezett kasztokra épülő társadalom legalacsonyabb rétegébe. Fáradtságot nem ismerve kockáztatja az életét a beomló alagutak és lándzsaviperák közt abban a hitben, hogy sorstársaival lakhatóvá teszi a bolygó felszínét a jövő generációi számára. Darrow még sosem látta a szabad égboltot, ám a kötelességét mégis teljesíti, mert reméli, hogy emberfeletti munkájával a saját gyermekeinek is jobb életet teremt. Egy nap azonban megtudja, hogy a Vörösök elől eltitkolják az igazságot, ugyanis a Mars felszíne már alkalmas az emberi életre. Méghozzá nem is akármilyenre. 
Igazságot követelve a kasztjának és bosszúra szomjazva meggyilkolt szerelme miatt Darrow csatlakozik a földalatti ellenálláshoz, hogy megdöntse az Aranyak zsarnoki uralmát. S céljának elérésében semmi sem gátolhatja meg… Még az sem, hogy olyanná kell válnia, mint gyűlölt ellenségei.

Én és a könyv


Ekkor olvastam: 2018. november 27. -- december 21.

Első ízben akkor kezdtem el érdeklődni a könyv iránt, amikor elolvastam az íróval készült interjút, amit a 2018-as könyvfesztivál alkalmából adott. Többen is megdöbbentek, hogy a Vörös lázadás Pierce Brown legelső megjelent regénye, mégis mennyire fantasztikus. A saját példányomat névnapomra kaptam egy nagyon fontos személytől, megbecsült helye van a könyvespolcomon.

Véleményem

"Én vagyok a szikra, ami lángra lobbantja majd a világot. A pöröly, ami leveri majd a láncokat."
Történetünk a jövőben játszódik, amikor a Föld lakhatatlanná vált, az emberiség pedig meghódította a Holdat, majd a Naprendszer többi bolygóját is. Ez a társadalom már nem olyan, mint amit mi ismerünk. Az emberek kasztrendszerbe születnek, ahol is az Aranyak a társadalom csúcsa, míg a Vörösök a legalja. Minden színnek megvan a maga feladata. Az Aranyak hódítanak és uralkodnak, övék minden hatalom és dicsőség; az Ezüstök a jobbkezeik, az Obszidiánok a hóhérjaik, a Rózsaszínek egyéb vágyakat elégítenek ki, a Vörösök rabszolgák. Az ő dolguk, hogy a Mars felszíne alatt elegendő hélium-3-at bányásszanak a bolygó terraformálásához.

Darrow Vörösnek született. Tizenhárom évesen már dolgozni kezd, tizenhat éves korára házas ember, és klánja legjobbja, Pokolfúró. Hűen hisz abban, hogy az Aranyaknak születési előjoga a hatalom, és hogy a Vörösök szent feladata a bányászat, hogy végre a Mars is lakható legyen. Egy napon megtudja, hogy a Mars felszíne már régóta lakható, csupán nekik nem szóltak. Végső soron ez a tudás okozza a felesége, Eo és az ő halálát.
"– Élj többért! – tátogja felém. A zsebébe nyúl, kiveszi a hemantuszt, amit tőlem kapott. Lapos, szétpréselődött már. Aztán hangosan elkiáltja magát a tömegnek: Verjétek le a láncaitokat!"
Darrow életét azonban megmentik Arész fiai, a kasztrendszer ellen szerveződött terroristacsoport. Darrow beáll közéjük, hogy valóra válthassa Eo álmát, ami nem más, mint az Aranyak eltörlése, és a Vörösök szabadsága. Darrownak magának is Arannyá kell válnia, hogy belülről törhesse meg a rendszert. Műtétek egész során, kiképzesen esik át, hogy kívül is Aranynak nézzen ki, és meglegyenek a testi és szellemi adottságai. Végül "megszületik" Darrow au Andromedus, egy nevenincs, de tiszteletreméltó család sarja.

Ám ez még mindig nem elég, Darrownak nem egyszerű Aranynak kell lennie, hanem Páratlan Sebhelyesnek, aki flottákat irányíthat, saját hadsereget vezethet. El kell végeznie az Intézetet, ahol a legkiválóbb Arany ifjakat tanítják a hatalom gyakorlására. De nem a bejutás a nehéz: életben is kell maradnia, és arra pedig senki nem készítette fel, milyen nehézségek várnak rá az Intézetben. És ahhoz, hogy Eo álmát valóra válthassa, neki bizony kiváló minősítéssel kell elvégeznie.
Hú, nem is tudom, hol kezdjem. Eleinte nagyon lassan haladtam a könyvvel, egy újféle világfelépítéssel, sok szereplővel kellett megismerkednem, és rengeteg információt kellett legyűrnöm. Még a fülszöveget sem olvastam el előre, csak halvány sejtelmem volt a történetről; azt akartam, hogy nagyobbat üthessen a sztori, és sikerült; már a második fordulatnál sejtettem, hogy ez az én könyvem lesz. Valójában onnan, hogy Darrow bekerült az Intézetbe, csak kétszer tettem le a könyvet, amikor már túl fáradt voltam ahhoz, hogy befogadjam az információt. Hihetetlenül cselekményes, fordulatos, izgalmas ez a könyv; pont, ahogy szeretem!
"Csakhogy én nem vagyok Arany. Én Vörös vagyok.
Ez az ember a magamfajtát gyengének hiszi. Azt gondolja, ostoba, puha, alsóbbrendű vagyok. Én nem palotákban cseperedtem. Nem lovagoltam tágas réteken, és nem csipegettem kolibrinyelvragut. Ennek a durva és kemény világnak a gyomrában edződtem. A gyűlölet kovácsolt. A szerelem erősített.
Ez az ember téved.
Egyikük sem éli túl."
Ez, az első kötet arról szól, hogy Darrowból Aranyat faragnak, és hogy hogyan teljesíti az első intézeti évet. Nyilván nem mondok semmi váratlant azzal, hogy itt nem unalmas órákon vesznek részt a diákok, hanem titkos tesztek végtelen során esnek át, ahol be kell vetniük minden testi és szellemi erejüket, taktikázni, ölni, szövetséget kötni. A legjobbak nyernek, a gyengék elhullanak. Azzal talán nem árulok el sokat, ha elmondom, az első év feladata egy hatalmas aréna, ahol a tanoncoknak csapatokra osztva kell megszerezniük a teljhatalmat, és pont azok fognak csalni ebben az életre-halálra szóló játékban, akikről nem is feltételezné az ember.

Több forrásból is ötletet meríthetett az író, felfedeztem benne pl. Az éhezők viadalát (az aréna itt inkább egy nagyszabású "capture the flag"-játék, és igaz, hogy nem az ölés a lényeg, de hullanak itt is az emberek), az Avatart (megvan, ugye, amikor Jake-et száműzik? És később visszatér, mint Toruk Makto?), és a Harry Pottert is (az Intézetben is házak szerint osztják be a diákokat, egy-egy római isten neve alá, annak tulajdonságai szerint). De a legtöbbet a görög, és főként a római mitológiából merítette. Az Aranyaknak már a neve is rómaias; ők a jövő Római Birodalma. Abból a szempontból is érdekes a karakterek elnevezése, hogy a nevükben az au tag a latin aurum-ra, vagyis aranyra utal, míg az Ezüstök nevében ag szerepel, mint a latin argentum, vagyis ezüst.
"A halál nem értelem nélkül való. Az az értelmetlen, ha nem élhetünk szabadon, Darrow. Az az értelmetlen, ha a félelem láncában vergődve élünk, ha rettegeünk a veszteségektől, a haláltól."
Darrow-t, a főszereplőt nagyon kedveltem, elképesztően ravasz egy figura. Vörösként az állóképességére, ügyességére, gyorsaságára volt leginkább szüksége, de kivételesen éles esze és merészsége tette őt a legjobb Pokolfúróvá. Aranyként hatalmas izomtömegeket is szerzett, s így közel tökéletessé vált, aminek nagyon is a tudatában volt. Az egoizmust nem díjazom, de Darrow nem dicsekvő, csupán tisztában van az erősségeivel és gyengeségeivel. A legjobban az tetszett, ahogy újra és újra túljár az ellenségei eszén (akik szintén okosak, vagyis kétszer nem vethette be ugyanazt a trükköt). Darrow-n kívül csupa olyan szereplőt kedveltem meg, akik a történet során meghaltak... Akik meg életben maradtak... valahogy egyikükben sem bízom. Az erőviszonyokkal együtt változik a karakterek hűsége is, és senkiről sem tudni, mi mozgatja, mik a céljai és indítékai. Ez a másik dolog, ami annyira tetszett a könyvben: hogy rejtélyes és árnyalt szereplőket kapunk.

Többeknél is olvastam, hogy imádják ezt a sorozatot, de ez, az első rész kevésbé tetszett nekik, mint a többi. Nos, nekem annyira tetszett, hogy egyenesen kedvencnek jelöltem, szóval el sem tudom képzelni, hogy a folytatások hogyan lehetnek még ennél is jobbak - és ha mégis megugorják a szintet, hát akkor tényleg emelem kalapom! A Vörös lázadás a 2018-as évem egyik legjobb olvasmánya volt, egyedül a Köd és harag udvara előzi meg a toplistán. Amint tudom, beszerzem a folytatásait is!

A sorozat részei


1. Vörös lázadás
2. Arany háború
3. Hajnalcsillag
4. A káosz évei (10 évvel a trilógia után)
5. Dark Age

2018. december 14., péntek

Kody Keplinger: The DUFF - A pótkerék

Sorozat: -
Oldalak száma: 300 oldal
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2010
Fordította: Szabó Krisztina
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Eredeti cím: The DUFF: Designated Ugly Fat Friend
Besorolás: YA, romantikus
Goodreads átlag: 3,84
Moly.hu átlag: 86%

Fülszöveg:
A tizenhét éves Bianca Piper cinikus, hűséges, és még véletlenül sem gondolja azt, hogy ő lenne a legszebb a barátnői között. Arról nem is beszélve, hogy okosabb annál, mint hogy elkábítsák az iskolai nőcsábász, Wesley Rush szavai. 
Ami azt illeti, Bianca kifejezetten gyűlöli ezt a srácot. 
Amikor pedig Wesley Duffnak nevezi őt, egyszerűen ráborítja a kóláját. 

Ám Bianca élete otthon sem éppen tökéletes, így figyelemelterelésre van szüksége. Azon kapja magát, hogy megcsókolja Wesleyt. És ami a legrosszabb, még élvezi is. Hogy elszabaduljon a mindennapok poklából, beleveti magát a fiúval egy titkos „ellenségek extrákkal” kapcsolatba. 

És ez egészen addig működik is, amíg ki nem csúsznak a dolgok az irányítása alól: kiderül, hogy Wesley nem is olyan rossz hallgatóság, ráadásul az ő élete is elég kiábrándító. Bianca elborzadva veszi észre, hogy kezd beleszeretni abba a srácba, akiről úgy gondolta, mindenkinél jobban utálja.

Én és a könyv


Ekkor olvastam: 2017. november 20-22.

Ismét egy agyonhype-olt könyv, csak engem nem érintett meg. Várólistára felkerült, amolyan majd-egyszer-elolvasom alapon, de magamtól nem kezdtem volna el. Most is csak kihívásra kellett.

Véleményem


Bianca, Jessica és Casey legjobb barátnők. Jess és Casey szőkék és csinosak, Biancát pedig inkább az eszéért szeretik, ahogy mondani szokás. Biancát ez nem is zavarta addig, amíg a gimi nőcsábásza, Wesley DUFF-nak nem nevezte őt (Designated Ugly Fat Friend=Ügyeletes Ronda Dagi Barátnő). Duffnak lenni annyit jelent, mint a legcsúnyábbiknak lenni a szépek között; a csajoknak bejön, ha kedves vagy a ronda barátnőjükkel.
"Csak vannak előnyei annak, ha valaki Duff, nem igaz? Nem vonzónak lenni nem is akkora szívás.
Átkozott Wesley Rush! Hihetetlen, hogy miatta elkezdtem ilyen idióta, lényegtelen, felszínes baromságok miatt aggódni."
Ez a szó Bianca lényének legmélyére hatol, és innentől nem tudja nem-Duffnak látni magát. Ráadásul  a szülei válófélben vannak, az apja alkoholista, egyszóval összecsapnak a feje felett a hullámok. Valamilyen hirtelen késztetés hatására megcsókolja az általa annyira utált Wesley-t, és rájön, hogy ilyenkor semmit nem érez, kiürül az agya. Wesley egyfajta menekülőút lesz Biancának, amíg vele van, elfelejtkezik a problémákról. Csakhogy ettől a problémák nagyon is megmaradnak, és most már Jess és Casey elvesztését is hozzá lehet írni a listához.
Még ha a történet rendben is lenne, a főszereplő, "Duffy" Bianca nagyon lehúzza a könyvet. Eleinte szimpatikus volt: intelligensnek és vagánynak tűnt, akit nem az határoz meg, hogy mit gondolnak róla mások. Egy-két fejezet után viszont rájöttem, hogy pontosan az határozza meg őt, amit róla gondolnak; ráadásul nem is olyan intelligens és érett, mint ahogy azt szeretné elhitetni másokkal, ellenben gyerekes, tudálékos, álszent, és csapnivaló barátnő. Engem nem az zavar, hogy elmenekül a gondjai elől, és nem is az, ahogyan elmenekül, de az a helyzet, hogy a bajok egy részéről ő maga tehet, a másik felére meg nincs is ráhatása.

A filmet láttam hamarabb, az amolyan egyszer nézhető; a könyv meg egyszer olvasható. A kettő annyira eltér egymástól, mintha nem is ez a könyv lett volna a film alapja. A legnagyobb eltérés az, hogy a filmben Bianca csak smárolni jár Wesley-hez, a könyvben pedig pornópajtik lesznek. Érthető, hogy ezt így, ebben a formában nem ültették át a mozivászonra.
"Wesley nem tökéletes, sőt, ami azt illeti, még csak a közelében sem jár, de hát én sem dicsekedhetek ezzel. Mindketten eléggé elcseszettek vagyunk. De ettől valahogy még izgalmasabb lett az egész. Igen, beteges és kitekert ez a dolog, de hát ilyen az élet, nem igaz? Nem menekülhetek el, úgyhogy miért ne vessem bele magamat?"
A karakterek közül egyedül Bianca barátnőit, Jessicát és Casey-t kedveltem, ami azért is szívás, mert kevés szerepet kaptak. Annál több szereplőt utáltam: Biancát, az anyját, eleinte Wesley-t (őt később áthelyeztem a semleges kategóriába, ahol B. apja is van), és ezzel a fontosabb szereplők végére is értünk.

Egyetlen dolog tetszett, de ez lehet, hogy spoilernek minősül, szóval ha el akarod olvasni, jelöld ki: >>a könyv végére Bianca legyőzi a DUFF-szót, és a lányok ezután felváltva vállalják ezt a nem túl nemes szerepet.<<
"Szóval lehet, hogy végül is minden lány úgy érzi, hogy ő a Duff?"
Sajnos nekem ez a könyv egyáltalán nem jött be, pedig sokan szerették. Biancát nehezen toleráltam, nem a nimfomániája miatt, hanem azért, mert pont azzal a személlyel fekszik össze rendszeresen, akit amúgy ki nem állhat. A srác pedig meghúzza, annak ellenére, hogy rondának tartja. Nesze neked, modern kori udvarlás; ha azt mondja neked a srác, hogy csúnya vagy, tedd szét neki a lábad, úgysem találsz jobbat. Hűha. (Tudom-tudom, nem ez a könyv fő üzenete, hanem, hogy az érzelem nélküli szex minden problémát megold,na jó, csak elfelejtet, de nem old meg!) Felejthető történet.

A film előzetese



2018. november 22., csütörtök

Tillie Cole: Ezer csók

Figyelem! A bejegyzés spoileres, és enyhén tuskó stílusban íródott!
Sorozat: nincs (hálistennek)
Oldalak száma: 464 oldal (negyedennyi is sok lenne)
Megjelenés éve: 2018
Eredeti megjelenés: 2016
Fordította: Bozai Ágota (jaj nekem)
Kiadó: Twister Media
Eredeti cím: A Thousand Boy Kisses
Besorolás: ifjúsági/YA, romantikus (csöpögős)
Goodreads átlag: 4,27 (nem értem...)
Moly.hu átlag: 86%

Fülszöveg:
Egy csók egy pillanat. 
De ezer csók élethosszig kitart.

Van egy fiú. 
És van egy lány. 
A szerelem egy pillanat alatt szövődik köztük, de egy évtized, míg kibontakozik. 
Ezt a szerelmet nem képes felbontani sem a távolság, sem az idő. 
Ez a szerelem örökké tart. Legalábbis ők így hiszik. 
Amikor a tizenhét éves Rune Kristiansen visszatér szülőhazájából, Norvégiából az álmos georgiai kisvárosba, Blossom Grove-ba, ahol még gyerekkorában összebarátkozott Poppy Litchfielddel, a fiút egyetlen gondolat gyötri: a lány, aki lelki társa, aki megígérte, hogy hűségesen megvárja, amíg ő visszatér, vajon miért szakított vele mégis szó nélkül? 
Rune szíve két éve összetört, amikor Poppy megnémult. Mire Rune megtudja, mi az igazság, rájön, hogy a legnagyobb szívfájdalom csak ezután éri majd…

2018. november 11., vasárnap

Naomi Novik: Rengeteg

Sorozat: -
Oldalak száma: 488 oldal
Megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés: 2015
Fordította: Heinisch Mónika
Kiadó: GABO
Kiadói sorozat: GABO SFF
Eredeti cím: Uprooted
Besorolás: fantasy
Goodreads átlag: 4,11
Moly.hu átlag: 87%

Fülszöveg:
Agnyeska szereti csendes faluját a völgyben, az erdőket és a csillogó folyót. Kis világának peremén túl azonban a gonosz varázslattól sötétlő Rengeteg burjánzik, melynek árnyéka a lány életére is rávetül.
Népét egy szigorú varázsló oltalmazza a Rengeteg hatalmától, a Sárkányként ismert mágus azonban szörnyű árat követel a segítségéért: tízévente egy hajadont. Ahogy közeleg a kiválasztás ideje, Agnyeska félelme egyre nő, mert tudja, hogy legjobb barátnőjére, a szépséges és bátor Kasjára fog esni a Sárkány választása, és senki sem mentheti meg a rá váró rettenetes sorstól.
Amikor azonban a Sárkány eljön, nem Kasja lesz az, akit elragad.