R. F. Kuang: Mákháború

Sorozat: Mákháború 1.
Oldalak száma: 572 oldal
Megjelenés éve: 2019
Eredeti megjelenés: 2018
Fordította: Ballai Mária
Kiadó: Agave
Eredeti cím: The Poppy War
Besorolás: fantasy
Goodreads átlag: 3,98
Moly.hu átlag: 83%

Fülszöveg:

Nikant ​elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.

Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.

Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. november 6. -- december 2.

Egy külföldi blogon bukkantam rá először a Poppy War című könyvre; a blogger grafikáján akadt meg a szemem igazából, és elolvastam a bejegyzését. Mondjuk úgy, felkerült a történet a radaromra. Nem sokkal később, nagy meglepetésemre magyarul is megjelent. Viszont az első kritikák kissé elbizonytalanítottak... hirtelen elgondolásból mégis az elolvasása mellett döntöttem, és nem bántam meg.

Véleményem

Zsin hadiárva. A szülei elestek a II. Mákháborúban. A Fang család fogadta őt örökbe, de nem szeretetben nevelték, hanem drogdílerként dolgoztatták. Most alkalom adódott rá, hogy megszabaduljanak a nem kívánt kolonctól; hozzáadhatják egy jómódú férfihoz, ezzel végleg megtérül a befektetés. Zsinnek azonban eszében sincs feleségül mennie egy öreg fickóhoz; inkább elhatározza, hogy éjt nappallá téve tanulni fog, hogy bekerüljön Nikan legelitebb katonai iskolájába, Szinegardba.

A rengeteg belefektetett energia meghozza gyümölcsét: Zsin toronymagas pontszámot ért el a felvételi vizsgán. Végre szabad, ott hagyhatja a Fang családot. Ám az, hogy a vizsgán tökéletesen teljesített, többé nem számít. A Szinegardban mindenki előkelőbb, gazdagabb, jártasabb a harcművészetekben. Zsint nem csak az egyik évfolyamtársa pécézi ki, de az egyik tanára is; és úgy esett, ezek ketten kis híján kicsapatják az akadémiáról. Zsin nem adja fel, önerőből kezd tanulni, és az egyik mesterének megtetszik a lány kitartása. Tanítani kezdi, és ezzel végül megmenti Zsint a bukástól. Cserébe azt várja, hogy Zsin kötelezze el magát az ő tantárgya, a Hiedelemvilág mellett. Zsin inkább Stratégiát tanulna, de a harcművészet vizsgán kivételes dolog történik vele: megszállja egy isten ereje. Ez adja a lökést Zsinnek, hogy mégis a Hiedelemvilág felé forduljon, és megtanulhassa, hogyan tud újra isteni erőhöz, végtelen hatalomhoz nyúlni.

A következő tanévben ő Csiang mester egyetlen tanítványa; megkezdődik sámánná való kiképzése, amit teljesen titokban kell tartania; ez nem esik nehezére, ugyanis a nikarák (Nikan népe) réges-régen nem hisz a sámánokban, és az isteneket is inkább már csak hagyományból tisztelik. Pedig a tanok valósak, akárcsak az istenek. Zsin tanulmányai azonban félbeszakadnak, amikor kitör a III. Mákháború. A mestereket és a tanítványokat is besorozzák valamely hadosztályba, de először is az otthonukat, Szinegardot kell megvédeniük. Zsin segítségül hívná az isteneket, de Csiang óva inti: az istenek nem adnak, csak elvesznek. Zsin mégis megteszi; így maradhat csak életben, és ezzel a csatát is megnyeri.

Felépülése után hírt közölnek vele: Zsin nem az a parasztlány, akinek mindig hitte magát, hanem egy nagy múltú nép leszármazottja. Ezzel egyidőben besorozzák őt a Cekóba, ami a császárnő orgyilkos-különítménye. A Cekónak nagyon rossz híre van a Milíciában, állítólag csupa őrültből áll; Zsin nem is akar menni, de nincs választása. Mint kiderül, a parancsnoka nem más, mint Altan, egykori iskolájának legendás hírű diákja. Együtt térnek vissza a frontra, hogy megnyerjék a háborút Mugen ellen; és Zsin, akárcsak Altan, egyre inkább a szívügyének érzi, hogy megvédje Nikant Mugentől, mi több, személyesen álljon bosszút minden egyes mugenin a borzalmakért, amiket elkövettek.

A fenti igen elnagyolt bevezetőmön is meglátszik szerintem, hogy a Mákháború nem egy könnyed, kétestés limonádé-regény. Az író minden szinten alaposan kidolgozta, egészen apró szegmensekből építette fel, a hiedelemvilágtól kezdve, Nikan történelmén át, a karakter fejlődéséig mindent. Elképzelni sem tudom, mi munka lehet ebben a regényben, még akkor is, ha máskülönben a kisujjából rázta ki a vázlatot. Sok mindenről szeretnék beszélni ebben a bejegyzésben, és arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha címszavak szerint haladok.

Világfelépítés: A regény helyszíne Nikan, egy Kínára alapozott kitalált ország. A nikarák, vagyis az ország lakói valaha 64 istenben hittek. Ezek az istenek a Pantheonban lakoztak, és kiegészítették egymást, mindenkinek volt ellenpárja, így tartották az egyensúlyt. Az istenekkel a sámánok kommunikáltak, akik drogok hatásával tudtak eljutni a Pantheonba. A regény idején hanyatlóban van a sámánizmus, de létezik, és Zsin is erre az útra lép. Nagyon nem vagyok otthon a keleti kultúrában, és azt sajnos nem tudom megmondani, a nikarák hiedelemvilága mennyiben épül a kínai emberekére (vagy épp más nemzetekére), mindenesetre a hangulata nagyon mulános (az elején!)

Cselekmény: A könyv végig izgalmas, mindig van miért szorítani. A legelején a felvételi miatt, utána az elsőéves vizsga miatt. A háború kitörésével pedig még tovább fokozódik a feszültség. Üresjárat nemigen van a könyvben, minden elhangzó mondatnak jelentősége van. Rendesen oda kell figyelni a cselekményre, mert pillanatok alatt történhet valami, ami a nyugalmat megborítja.

Főszereplő: Zsin olyan lány, akit igazán nem tudtam sem kiismerni, sem megkedvelni. A semmiből jött, hirtelen elhatározta, hogy ő leteszi a vizsgát és katonatanoncnak áll, majd hatalmat akar, ez az egyetlen célja. De vajon mi hajtja? Miért kell neki annyira hatalom? Mindent megtesz érte, szó szerint a végletekig elmegy. Néha olyan érzésem volt, teljesen új személyiséget kapott. Pl. 4 év helyett 2 év alatt, minden erejével azon volt, hogy felkészüljön a vizsgára, mégis, amikor Szinegardba ért, és rájött, mennyire kilóg onnan, meg beszóltak neki, sírva fakadt és haza akart menni. Mintha a szerző nagyon erőlködött volna, hogy legyen Zsinben valami lányos is, pedig az efféle érzékenység teljesen idegen a karakterétől. Ha mindenképp meg kéne említenem valami negatívumot a könyvvel kapcsolatban, Zsin karaktere lenne az.

Mellékszereplők: (Nagyon) sokan voltak, közülük hármat emelnék ki.

• Nö-csa: a fiú, aki már az első napon Zsin legfőbb ellensége lesz. Egy szemét piperkőc, de én kedveltem. Nem akarok nagyon elspoilerezni semmit, de diákéveik után is szerepe lesz Zsin életében. Remélem, a folytatásban is benne lesz, ugyanis elhangzott vele kapcsolatban egy rejtélyes félmondat, amire tudnom kell a választ.
• Altan: a Szinegard "sztárja", az utolsó speeri, élő legenda, később Zsin parancsnoka. Őt és Zsint különleges kötelék fűzi össze. Én nem kedveltem annyira, mint amennyire a szerző szerette volna megkedveltetni a karakterét; összetett volt, mégis unalmas.
• Csiang: Zsin mestere, akiről mindenki azt gondolja, félcédulás bolond. És sokszor valóban úgy is viselkedik, csak a döntő pillanatokban mutatja meg, mire képes igazán. A könyv vége felé izgalmas titok derül ki róla, amiről szeretnék sokkal többet megtudni.

Romantika: A könyvben a romantika aránya a nullához konvergál. Egy csók nem sok, annyi nem csattan el. Altan az ügyeletes szépfiú, mindenki arra számított, hogy ő és Zsin összejönnek, én is ezt hittem. Zsin Nö-csát is gyönyörű fiúnak látta; ha a két diáktársa közül kellene választani, én egyértelműen Nö-csa pártján állok. Valószínűleg egyedül vagyok vele, de igazából Csianggal hoztam volna össze Zsint; igen, a mesterével! :P

Ábrázolás: Háború zajlik, nem is akármilyen. A mugeni hadsereg elmebeteg, és ami borzalom létezik, ami szörnyűséget elképzelni is rettenetes, azt ők véghez viszik. Itt nem csak hős férfiak vére folyik, hanem meg nem született csecsemők belső szervei. Voltak benne olyan leírások, hogy megszédültem és felkavarodott a gyomrom, pedig tudtam, hogy fantasy történet, merő kitaláció, mégis... ezzel csak arra célzok, ne számítson senki lányregényre.

Fordítás: Teljesen rendben van, sőt! Ami az elején furcsán hathat, a nevek és földrajzi helyek mind magyarosításra kerültek, ami ugyan nem baj, de néha vicces. A császárnő neve pl. tacsi (Ta-csi), egy sámáné pedig pacsi (Pa-csi). 

A szerző: Rebecca Kuang 1996-ban született Kínában, négyéves korában az Egyesült Államokba emigráltak. 19 évesen kezdte írni a Mákháborút, és 22 éves volt, amikor a könyve megjelent. Regényével elnyerte a Compton Crook-díjat (Az év legjobb angol nyelvű első regénye sci-fi, fantasy vagy horror műfajban) és a Crawford-díjat (olyan író kaphatja meg, akinek első fantasy regénye a megelőző 18 hónapban jelent meg). Megdöbbentő, hogy ezt a regényt, ami lehetne egy tapasztalt fantasy szerző élete műve is, egy fiatal lány írta meg, ráadásul első könyveként. Csak belegondolok, vajon mivel fog még előrukkolni a jövőben Kuang, aki minden kétséget kizáróan született tehetség.

Mindent összevetve nekem nagyon tetszett a Mákháború, merem megkockáztatni, a 2019-es évem egyik legjobbja. Most viszont szó sincs arról, hogy mindenkinek ajánlanám; a háborús borzalmak miatt 16 éven alul semmiképp, de inkább 18-at mondanék. A folytatását is mindenképpen el fogom olvasni, ez nem is kérdés.

A sorozat részei

1. Mákháború

2. Sárkányköztársaság

3. The Burning God

Joss Stirling: Lélektársak - Sky

Sorozat: Lélektársak 1.
Oldalak száma: 346 oldal
Megjelenés éve: 2012
Eredeti megjelenés: 2010
Fordította: Totth Gitta
Kiadó: Manó Könyvek
Eredeti cím: Finding Sky
Besorolás: YA, fantasy, romantikus
Goodreads átlag: 4,09
Moly.hu átlag: 87%

Fülszöveg:

Sky egy kicsit zárkózott, szorongó tizenhat éves lány, aki túlságosan jól tudja, milyen érzés kívülállónak, idegennek lenni valahol. Mikor Londonból Coloradóba költözik kissé különc nevelőszüleivel, megtapasztalja milyen egy tipikus amerikai középiskola, és milyen egy nem tipikus fiú. Zed Benedict jóképű, tehetséges, minden lány álma, csak épp sötét titkok veszik körül.

Aztán Sky egy hangot hall a fejében… Az Ő hangját. És Zed is hallja, érti az ő válaszait, amiket még ki sem mondott. Mi ez az egész? Kik a savantok, és létezik olyan, hogy lélektárs? Sky hiszi is, nem is, amíg mélyen belül fel nem éled benne egy képesség, amitől már rég meg akart szabadulni. Valami, amitől egész életében félt…

Természetfeletti képességek, szövevényes összeesküvés és két kamasz szerelme.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2018. október 1-12.

Tipikusan olyan könyv, amivel nagyon sokszor találkoztam moly.hu-tagságom elején, ezért feltettem a várólistámra, hogy majd egyszer elolvasom. Évekkel később kiválasztották nekem olvasásra egy kihívásra, de nem nagyon fűlött már hozzá a fogam, egyáltalán nem érdekelt már annyira, mint korábban. Mégis erőt vettem magamon és belevágtam.

Véleményem

Sky gyerekkora nagyon zűrös volt. Olyan traumákat élt át, melyeknek az emlékeit mélyen magába zárta, hogy ne törjön össze. Azután csodás nevelőszülőkhöz került, akik mellett végre újra normális életet élhetett. Egészen addig, amíg Angliából el nem költöznek Amerikába.

Sky igyekszik beilleszkedni az új suliba, és szerez pár barátot, de ellenséget is. A fiú, Zed Benedict egy igazi tahó. Az egész családja nagyon titokzatos; heten vannak testvérek, mind fiúk, és Zed a legfiatalabb. És ha még csak ennyi gond lenne... Sky néha Zed hangját hallja a fejében, és a fiú furcsán, már-már fenyegetően viselkedik vele. Aztán hirtelen, egyik napról a másikra minden megváltozik. Zed gyanúsan kedves lesz és édes, udvarolni kezd Sky-nak, és valami lélektárs-dologról zagyvál. Sky nem nagyon bízik benne, de hiába erőlködik, nem tud ellenállni a fiú csábításának. Zed bevezeti őt a savantok világába. Egy napon rájuk lő valaki az erdőben, és kiderül, hogy sokkal nagyobb fenyegetés veszélyezteti őket, mint sejtették. Sky-nak pedig el kell fogadnia a múltját, a jelenét és a jövőjét, ha életben akar maradni, és a Benedict családot is életben akarja tartani.

Ez a könyv nekem nagy csalódás volt, egyszerre pozitív és negatív értelemben. A negatív részével fogunk kezdeni, essünk túl a nehezén. A fordítás valami botrányosan rossz, szörnyű! Ami a bosszantó, hogy egy teljesen jó történetet rontott el olyannyira, hogy az élvezhetetlen lett. A fogalmazásmód gyerekes; a hároméves kisfiam beszél ilyen választékossággal - érzékletes túlzással. Hibát hibára halmoz, akkora félrefordítások vannak benne, hogy elsírtam volna magam, ha le merek ilyet írni. (Példákért lessétek meg ezt a gyűjteményt.) És a hab a tortán: az írásjelek halmozása. A párbeszédekben folyamatosan "?!" írásjelet biggyeszt a mondat végére, amitől az egész dialógus Való Világ (és egyéb, roppant színvonalas magyar műsorok) hatását kelti, ahol mindenki csak ordibálva tud kommunikálni a másikkal. "Zed?! - Hmm?!"

Folyamatos koncentráció kellett ahhoz, hogy a fordítás minőségétől függetlenül tudjam kezelni (és értékelni) a történetet. És arra jutottam, hogy valójában egész jól ki volt találva. A savantok világa nekem teljesen új volt, előtte sehol nem hallottam ezekről a különleges képességekkel rendelkező emberekről. A savantok a való világban értelmi fogyatékosnak számítanak, autistáknak, akik valamilyen trauma hatására extrém képességre tettek szert, pl. kivételesen pontos memória, időérzék, vagy fejszámolási képesség. Ezzel szemben a Lélektársak savantjai nem élnek fogyatékossággal. Legtöbbjük képes a telepátiára, és mindenkinek van valami egyedi képessége; valaki a jövőbe lát, van, aki a telekinézisre képes, más az elemeket tudja irányítani, és van, aki az érzelmeket befolyásolja. Rengeteg képesség létezik, és szinte biztos vagyok abban, hogy az első kötet csak néhányat érintett. Ó, és a lényeg, ami körül a sorozat forog: minden savant számára létezik valahol a Nagy Ő, aki az ő lélektársa. Nem mindenki találja meg, ehhez hatalmas szerencse kell, vagy a sors keze. Olyan ez, mint az Alkonyat farkasainál a bevésődés.

Zed és az egész Benedict család a bűnüldözésben dolgozik; képességeik nagyban segítenek feltárni a rejtélyes eseteket. Ez a hivatás ellenségekkel jár; magukra haragítanak egy maffiaklánt, és a bosszúhadjáratukba Sky is beleesik. Erről többet nem árulhatok el; annyi elég, hogy rengeteg bonyodalmat okoz majd a maffiavezér, és a könyv második fele gyakorlatilag egy adta izgalom.

A regény romantikus szála is egész jól sikerült, pedig sokáig voltak kétségeim. Zed az elején tényleg nem volt egy álompasi, de máshol is láttunk már olyat, hogy gyűlöletből lett szerelem. Engem sokkal inkább az éles váltás zavart meg. A rosszfiús imázst ledobva Zed kb. egy papucs lett, egyszerre nyálas és szánalmas. De csak időt kellett adnom neki, hogy megszokjam. Amikor elkezdődtek a fenyegetések, Zedből kitört végre a védelmező ösztön; a pincsikutya rottweilerré változott. Ez volt az a pillanat, amikor megkedveltem őt.

A könyv olvasása és jelen bejegyzésem írása között vállalhatatlanul sok idő telt el, ezért írás előtt átfutottam újra a cselekményt. Hosszútávon inkább a fordítás minőségére (illetve annak hiányára) emlékeztem, semmint a történetre, ami, lássuk be, minden könyvkiadó álma (ja, nem). Ez a második "olvasás" tette lehetővé, hogy pozitívat is tudjak írni, és ekkor döntöttem el azt is, hogy maga a történet megérdemli, hogy folytassam. (Sajnos a második kötetet is Totth Gitta fordította; szívből remélem, ott már volt valaki, aki a kész művet elolvasta volna még kiadás előtt.)

A Lélektársak-sorozat részei

1. Lélektársak - Sky

2. Lélektársak - Phoenix

3. Lélektársak - Crystal

4. Misty

5. Angel

6. Summer

Richelle Mead: A halál csókja

Sorozat: Vámpírakadémia 3.
Oldalak száma: 322 oldal
Megjelenés éve: 2010
Eredeti megjelenés: 2008
Fordította: Farkas Veronika
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Shadow Kiss
Besorolás: YA, fantasy, romantikus
Goodreads átlag: 4,36
Moly.hu átlag: 93%

Fülszöveg:

Rose Hathaway egy hónap múlva tölti be a tizennyolcadik életévét, közeledik nagykorúságának, és érettségijének időpontja is. Ez utóbbi feltétele egy kemény, hathetes terepgyakorlat, amit minden végzős dampyr testőrtanoncnak végre kell hajtania egy-egy főnemesi mora vámpír mellett. Rose nehezen összepontosít feladatára, hisz nem csak elhunyt barátja, Mason jár vissza kísérteni őt, még az a Viktor Daskov is feltűnik, aki korábban Rose barátnőjének, a lélekmágus Lissa Dragomirnak életére tört. Ráadásul a főnemesi diákok intrikáikkal akaratukon és tudtunkon kívül utat nyitnak a Szent Vladimir Akadémiába a gyilkos és kíméletlen élőhalott strigák előtt. Rose körül pedig egyre nagyobb a zűrzavar.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2017. december 9-14.

2014 márciusában olvastam a Vámpírakadémiát, a második részt (Dermesztő ölelés) pedig másfél évvel később, 2015 novemberében. Csak most, két újabb év elteltével vettem kezembe a harmadik kötetet.

Véleményem

Rose és a többiek kiszabadultak Spokane-ből, de nem sokat kellett várni az újabb csapásra. A végzős testőrtanoncok megkezdik a hathetes terepgyakorlatukat, de Rose-t nem Lissa mellé osztották be. Rose meggyőződése, hogy remekül fog menni neki a testőrködés, de a terepgyakorlaton, épp egy szimulált támadás közben szellemet lát. Rose megmagyarázhatatlanul ingerültté válik, a furcsa látomásai is sűrűsödnek, míg végül már azt hiszi, kezd megőrülni. Ráadásul valaki vagy valami morákat bántalmaz az akadémia területén, de az áldozatok nem hajlandóak beszélni arról, hogyan sérültek meg.

Rose Hathaway

Mivel vállalhatatlanul sok idő telt el azóta, hogy elolvastam a második kötetet, sikerült szinte teljesen elfeledkeznem a cselekményről. Nagyon reméltem, hogy ez nem fog problémát okozni. Két fajta folytatás van: az egyik ott veszi fel a történet fonalát, ahol az előző rész véget ért, és egyszerűen továbbmeséli; a másik pedig visszautal az előzményekre, hogy az is megértse, aki esetleg már nem emlékszik rá. Szerencsémre Richelle Mead az utóbbit választotta.

Na szóval, azt akartam ebből kihozni, hogy bár nem emlékszem teljesen a második részre, de az rémlik, hogy végig pörgős volt, letehetetlen. Ezt vártam A halál csókjától is (könnyű hozzászokni a jóhoz!), de sajnos nem kaptam meg. Imádtam olvasni, nagyon szeretem a sorozatot, de igazi izgalmat csak a könyv végén éltem át. Kapunk ugyanis egy jó pár pofont az arcba: lesz csatajelenet, mentőakció, és valami olyan történés, amitől legszívesebben felgyújtanék valakit, annyira ideges lettem. Utóbbi csak azért nem lepett meg, mert még évekkel ezelőtt lespoilereződött előttem (sajnos vagy nem sajnos; így legalább nem követtem el hirtelen felindulásból harakirit).

Dmitrij Belikov

Ez a kötet ugyan lassabb lefolyású volt, mint az előző, de nem unalmasabb. A Rose által látott szellem jó rejtély-alapanyag volt, végig foglalkoztatott, hogy vajon igazi-e, vagy csak a képzelete játszott a dampyrral. Egy percig sem hittem, hogy Rose megőrült volna, meggyőződésem volt, hogy a szellem igazi (elvégre egy olyan univerzumban, ahol mindenféle vámpírok léteznek, egy szellem nem feltétlenül a fantázia szüleménye).

A könyv olvasásakor több sürgős olvasnivalóm is volt (két recenzió, meg a TVK-s elmaradások), de A halál csókját előrébb hoztam, két okból. Egyrészt nagyon vágytam már vissza a Vámpírakadémiára, másrészt az utóbbi időben olyan csapnivaló romantikus szálakhoz volt szerencsém, hogy inkább újra akartam élni Rose és Dmitrij létező, ám nagyon is tiltott szerelmét.

Richelle Mead most sem túlozta el a nyáladzást, nagyon keveset kapunk a párosból, de amikor végre mégis kettesbe kerülnek, az olyan nagyon jó! Szeretem, hogy Rose és Dmitrij is komolyan veszi a hivatását, és hogy így szeretik egymást, mikor minden ellenük szól: a korkülönbség, a tanár-diák kapcsolat, és az, hogy mindketten Lissa testőrei lesznek. És ha ez még nem lenne elég... nos, az utolsó fejezet egy karó lesz az olvasó szívébe.

A főbb mellékszereplők, Lissa, Christian és Adrian most egy kicsit a háttérbe szorultak. Lissa és Adrian szinte semmit nem adtak most a könyvhöz, és Lissa meg is utáltatta magát velem az utolsó fejezetben. Christiannek legalább volt egy nagyobb jelenete, és sokat nőtt a szememben (meg, gondolom, mindenki máséban is). Őt eddig is kedveltem, de már nem érzem azt, hogy Lissához való lenne. Mondjuk jelen pillanatban azt mondom, Lissa nem érdemli meg egyik srácot sem.

Ezt a részt csak hangyabokányit szerettem kevésbé, mint az előző kötetet, de így is jár neki az öt pont. A sorozat továbbra is az egyik kedvenc, és jelen bejegyzés közzététele igen erősen arra sarkall, hogy a Vámpírakadémia 4. részét válasszam következő olvasmányomnak.

A sorozat részei

1. Vámpírakadémia | értékelésem

2. Dermesztő ölelés | értékelésem

3. A halál csókja

4. Véreskü

5. Örök kötelék

6. A végső áldozat

Andrzej Sapkowski: Az utolsó kívánság

Sorozat: Vaják 1.
Oldalak száma: 288 oldal (PlayOn) / 352 oldal (GABO)
Megjelenés éve: 2011 / 2019
Eredeti megjelenés: 1993
Fordította: Kellermann Viktória
Kiadó: PlayOn (2011), GABO (2019)
Eredeti cím: Ostatnie życzenie
Besorolás: fantasy, novella
Goodreads átlag: 4,19
Moly.hu átlag: 90%

Fülszöveg:

Később azt beszélték, a férfi északról érkezett, a Kötélverők kapuján keresztül. Bár nem volt idős, a haja szinte teljesen fehér volt. Amikor levetette köpenyét, kiderült, hogy a vállán egy szíjon kard függ. Nem volt ebben semmi szokatlan, Vizimában szinte mindenki fegyverrel járt, de azért senki sem hordott pallost a hátán, mint valami íjat vagy tegezt. A fehér hajút a királyi felhívás vezette a városba; a Vizima lakosait gyötrő striga visszaváltozásáért járó háromezer oren jutalom. Ilyen idők jártak. Régen csak a farkasok üvöltöttek az erdőkben, mostanra mindenféle mocsadék elszaporodott – akárhová nézel: lidércek, strigák, ocsmány hódfajzatok, baziliszkuszok, ördegek, mifenék, vilák és vízbefúltak. Ide már nem elég az egyszerű varázslat vagy nyárkaró. Ide hozzáértő kell. És a messzi Ríviából érkezett idegen épp ilyen szakember. Ő Geralt, a vaják, a mágia és a kard mestere, egy mutáns, akit arra teremtettek, hogy megőrizze a világban az erkölcsi és természeti rendet.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2020. január 3-11.

Mostanában minden x-edik molyos karcban és Facebook bejegyzésben egy rejtélyes, fehér hajú, markáns arcú férfi nézett velem szembe. Látványnak nem volt utolsó, meg is hozta a kedvem a sorozathoz, pedig semmit nem tudtam akkor még a Witcher-univerzumról. Most kivételesen a könyvvel kezdtem.

Véleményem

Geralt egy vaják: szörnyeket öl, pénzért. A szakmája hanyatlóban van, járja a vidéket, hátha megbízásra lel. Történetét egy novellafüzér írja le: egymástól független novellák, nem is feltétlenül lineáris sorrendben, amelyeket egy-egy rövid, köztes sztori köt össze. Legalábbis az első könyvnek, Az utolsó kívánságnak ez a receptje, a többiről egyelőre nem tudok nyilatkozni.

Jelen könyv tehát hat külön kalandot beszél el. Az elsőben például Geraltot azzal bízzák meg, hogy levegye az átkot egy strigáról, a másodikban egy jópofa szörnyeteggel vacsorázik, stb. Mindezeket A Belső Hang I-VII című novellák fűzik egybe, amelyek általában Melitele szentélyében játszódnak.

A világról nem sok derül ki, csak amennyi a cselekményhez feltétlenül szükséges. Rendkívül sokfajta természetfeletti lény lakja az univerzumot, a klasszikus tolkieni karaktertípusoktól (törpök, tündék, mágusok) kezdve olyanokig, mint vámpírok, boszorkányok, dzsinnek, stb. "Mantikór, sárkánykígyó, ködlény, ácsa, vízipoloska, rémsáska, lesi, vámpír, ghoul, graveir, vérfarkas, óriásskorpió, striga, éhin, kikimora vagy vippra." Ami itt még sincs, az majd jön a további kötetekben, gondolom én.

"Az emberek [...] szeretnek szörnyeket és szörnyűségeket kitalálni, mert akkor ők maguk kevésbé tűnnek szörnyűnek."

A cselekmény nem hoz sok újat, ármánykodás és harc. Idáig tipikus fantasy, de a szerző egy jó adag humorral is fűszerezte a könyvet; nem egyszer hangosan felnevettem olvasás közben. A kedvencem a szörnyeteg, Nivellen volt a második novellából: 

"– Te nem vagy szörnyeteg, Nivellen – mondta Geralt szárazon.
– Mi a fene, valami új! Szóval, szerinted mi lennék? Áfonypuding? Vadlúdcsapat, ami délnek repül egy szomorú, novemberi hajnalon? Nem? Vagy talán egy bögyös molnárleány patak mellett felejtett erénye?"

A régi borító

Ami viszont igazán egyedivé tette a könyvet, az a Grimm-mesefigurák megjelenése. A második novellát A Szépség és a Szörny ihlette, a harmadikban Hófehérke és a hét törpe fedezhető fel, illetve Rapunzelt is említik. Sajnos nem tudtam mindegyik novellából kivenni, melyik mesét veszi alapul. Mind közül a már többször emlegetett második történet, a szépség és a szörnyes volt a kedvencem. Ami szintén nagyon tetszett, hogy mindegyik részben van valamilyen csattanó. Semmi sem tud úgy agyoncsapni egy könyvet, mint a kiszámíthatóság; szerencsére az itt nem áll fenn.

A mellékszereplőket egytől egyig megkedveltem, azokat is, akik eleinte teljesen ellenszenvesek voltak; még ha csak egy-egy novellában szerepeltek is, és a nevük is hamar feledésbe merült. Akikre név szerint emlékszem (Geralt, Kökörcsin, Nenneke, Yennefer), több történetben is feltűntek. Ez nem jelenti azt, hogy sikerült volna megismernem is őket; itt mindenki nagyon titokzatos. A legtöbb misztikum persze Yennefert övezi; az ő szálát nyitva is hagyta az író.

Örülök, hogy sorozatot is készítenek a könyvből, hiszen ha az nincs, talán sosem olvastam volna el. Én most felpakolom a következő kötetet a várólistámra, azután megnézem, hogyan mutat Geralt a tévé képernyőjén. :P

A sorozat további kötetei

0. Viharidő

1. Az utolsó kívánság

2. A végzet kardja

3. Tündevér

4. A megvetés ideje

5. Tűzkeresztség

6. Fecske-torony

7. A tó úrnője

J.K. Rowling: Harry Potter és a Félvér Herceg

Sorozat: Harry Potter 6.
Oldalak száma: 624 oldal
Megjelenés éve: 2006
Eredeti megjelenés: 2005
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Kiadó: Animus
Eredeti cím: Harry Potter and the Half-Blood Prince
Besorolás: ifjúsági, fantasy
Goodreads átlag: 4,56
Moly.hu átlag: 95%

Fülszöveg:

A Voldemort elleni harc állása aggasztó; a baljós jeleket már a muglikormány is észleli. Szaporodnak a rejtélyes halálesetek, katasztrófák. Harry azt gyanítja, hogy esküdt ellensége, Draco Malfoy is a halálfalók jelét viseli. Az élet azonban háborús időkben sem csak harcból áll. A Weasley-ikrek üzleti tevékenysége egyre kiterjedtebb. Szerelmek szövődnek a felsőbb évesek között, a Roxfort házai pedig továbbra is versengenek egymással. Harry Dumbledore segítségével igyekszik minél alaposabban megismerni Voldemort múltját, ifjúságát, hogy rátaláljon a Sötét Nagyúr sebezhető pontjára.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2018. október 15. -- november 4.

...legalábbis legutóbbi alkalommal. Nem tudom, hányszor olvastam el, de nem tudom megunni. A Harry Potter az örök kedvencem, ami minden résszel egyre jobb és jobb.

Véleményem

Felkészülés a végső összecsapásra... Voldemort hatalmas feladatot bízott legifjabb hívére, Draco Malfoyra. Anyja, Narcissa teljesen kétségbeesett; ő tudja, hogy ez Draco életébe fog kerülni; ha megpróbálja, azért, ha nem, azért. Pitonhoz fordul segítségért, és Piton meg is ígéri, hogy ha eljön az idő, megteszi helyette, a megszeghetetlen esküt is letette.

Harry megtalálta az igaz családját, és el is vesztette, már megint Voldemort miatt. Idén Dumbledore különórát tart Harrynek a Roxfortban. Ezek a különórák nem tűnnek különösen hasznosnak, csak emlékeket nézegetnek a Merengőben. Később kezd összeállni a kép: minden emlék Voldemorthoz köthető valamiképp, és legyőzésének kulcsát rejti, de az utolsó kirakós darab hiányzik. Harryre bízza Dumbledore a feladatot, hogy ezt az utolsó emléktöredéket megszerezze Lumpsluck professzortól (a régi-új bájitaltantanár; Piton megkapta a sötét varázslatok kivédését).

"A halálra és a sötétségbe pillantva az ismeretlentől félünk, semmi mástól."

Harry Lumpsluck bizalmába férkőzik, megszerzi az emléket, és Dumbledore elindítja legfontosabb küldetésén: egyenként megkeresni és elpusztítani Voldemort horcruxait.

A hatodik részre végleg levetkőzi a sorozat a gyermekirodalom jelzőt. A negyedik kötet óta vérre menő küzdelem folyik a Sötét Nagyúr és mindenki más között; ez már a háború előszele, ami áldozatokkal jár. Cedric és Sirius után most valaki olyat veszítünk el, aki a kezdetek óta fontos szereplő a történetben. (Gyanítom, hogy mindenki tudja, kiről beszélek, de ha netán mégsem, ne én legyek az, aki elspoilerezi - főbenjáró bűn, sosem bocsátanám meg magamnak). Amikor először olvastam (kb. 14 évesen), teljesen letaglózott. El nem tudtam képzelni, mi lesz így, nélküle. Mai napig is, mindig megkönnyezem, amikor látom vagy olvasom a halálát, temetését. Az élet nem áll meg, vagy de, egy kis időre mégis, aztán megy tovább, de nem úgy, ahogy kéne. Harry megfogadja, hogy nem tér vissza a Roxfortba, és barátai is vele tartanak.

A címben szereplő Félvér Herceg kiléte nagy rejtély volt (első olvasásnál, persze). Harry auror szeretne lenni a tanulmányai befejezése után, ahhoz viszont bájitaltanból is jól kellene teljesítenie. Pitonnál megbukott, így ezt az álmát fel kellett adnia. Idén azonban nem Piton tanítja a tárgyat, hanem Lumpsluck, aki valamivel gyengébb jegyet is elfogad, és mivel Harry kedveli Lumpsluckot (meg a tanár is őt), mégis beiratkozik. Tankönyve nincs, használtat kell beszereznie, és ez lesz sikerének kulcsa. A könyv a Félvér Herceg tulajdona (volt), aki teleírta hasznos jegyzetekkel, amelyeknek hála Harryből pikk-pakk bájitaltan-zseni lett. Hermione persze nem díjazta, hogy Harry csal, de az az igazság, hogy a könyv sokkal többet adott Harrynek, mint pár jó jegyet és hangos dicséretet. Így jutott hozzá a Felix Felicis szerencseszérumhoz, meg olyan tudáshoz, ami később megmentette Ron életét. De varázslatot is talált a könyv lapjain, amit maga a Félvér Herceg alkotott meg - épp csak azt nem tudta, mire való. Mígnem ki nem próbálta Draco Malfoy ellen... aki igen súlyos sérülést szenvedett a szörnyű átok hatására. Ekkor ismerte fel Harry, hogy a Félvér Herceg talán tényleg a sötét tanokat követte, de hogy ki volt az... az csak a kötet legvégére derül ki.

"A fekete mágia, azaz a sötét művészet ezerarcú, szüntelenül változó és örök. Olyan, akár egy százfejű szörny, ami minden megcsonkított nyakán új, még ádázabb és ravaszabb fejet növeszt. A fekete mágia megfoghatatlan, meghatározhatatlan és elpusztíthatatlan ellenfél."

Kedvenc részem a könyvből, francokat, az a rész, amelyik a legnagyobb hatással volt rám: amikor Dumbledore elvitte Harryt a barlangba a medálért. Rémálmaimban szokott néha előjönni a jelenet. Inferusok, hmm... és én még a thesztráloktól féltem annak idején! Mégis, mindent összevetve azt mondom, ez a második legjobb könyv, amit valaha olvastam (az legeslegjobb pedig a 7. rész, természetesen).

Nálam az őszi időszaknak szerves része a Harry Potter - ilyenkor szoktam bekuckózni puha pléd alá, HP-t olvasok, meleg teát iszok, sütőtököt eszek. Így van ez 9 éves korom óta, és remélem, így lesz mindig is.

Ransom Riggs: Napok térképe

Sorozat: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei 4.
Oldalak száma: 480 oldal
Megjelenés éve: 2019
Eredeti megjelenés: 2018
Fordította: Gálvölgyi Judit
Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Map of Days
Besorolás: ifjúsági, fantasy
Moly.hu átlag: 94%

Fülszöveg:

A különleges képességekkel megáldott/megátkozott, 16 éves Jacob Portmant a szülei épp elmegyógyintézetbe készülnek szállítani. Az átlagos amerikai kisvárosi család ugyanis egy szót sem hisz el a fiú kalandjaiból és hőstetteiből a különlegesek – üresrémek és lidércek által fenyegetett – világában. Pont jókor jelennek hát meg az autó előtt Jacob különleges barátai: a kezével lángot gyújtó, szépséges Emma, az emberfeletti erejű Bronwyn, a divatbolond Horace, a halottakat feltámasztani képes Enoch, a méheknek parancsoló Hugh, az első és hátsó szájával is harapni tudó Claire, a nehezék nélkül súlytalanul lebegő Olive és oltalmazójuk, nevelőjük, az alakváltó ymbryne, Vándorsólyom kisasszony. 

Az időhurok szorításából szabadulva immár valamennyien a hirtelen előreöregedés veszélye nélkül mozoghatnak térben és időben. Útra kelnek az egykori londoni nyomornegyedből, Devil's Acre-ből, hogy felfedezzék a jelen normális Amerikáját, de az amerikai különlegeseket is. A kalandokban bővelkedő úton vezetőjük a mindkét világot ismerő – és a jelenben valóban csak 16 esztendős – Jacob…

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. április 23. -- június 4.

A Napok térképe a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei trilógia sorozat 4. része; ez az a sorozat, aminek nagyon sokáig ellenálltam, aztán végül, amikor rászántam magam az elkezdésére, egyik kedvencemmé vált. A harmadik rész tökéletesen lezárta a történetet, ezért nem is számítottam folytatásra; meglepetésként ért a hír, hogy Ransom Riggs újra megnyitotta előttünk a különlegesek, ymbryne-k, időhurkok és üresek világát.

Véleményem 

"Sosem kételkedtem annyiszor abban, hogy ép az elmém, mint az első este, amikor a madárasszony és védencei eljöttek, hogy megmentsenek a bolondokházától."

A harmadik kötet azzal ért véget (és most ne figyeljen ide, aki még nem olvasta!), hogy Jacobnak hála véget ért az üresek és a lidércek rémuralma, a különlegesekre egy új korszak hajnala virradt, és Jacob barátai megszabadultak az őket kötő időhuroktól, szabadon utazhattak térben és időben, a hirtelen előreöregedés veszélye nélkül.

Jacob visszatér a normális életébe, normális szüleihez, de már nem érzi azt a saját életének; hiányoznak belőle a barátai, a kalandok. Azután a barátai megjelennek a jelenben, floridai otthonánál, és rögtön bajba is keverik. A gyerekek mindannyian munkát kapnak a Huroktikumban, piti, aprócseprő feladatokat sóznak rájuk, miután kb. megmentették a különlegesek világát, és ezt - teljesen jogosan - igazságtalanságnak érzik. Jacobnak az volna a feladata, hogy készítse fel barátait a jelen Amerikájára. Épp egy bevásárlókörútra indulnak, amikor Jacob véletlenül elhunyt nagyapja, a híres üresvadász, Abe Portman utcájába hajt be. Amikor észhez tér, megfordulna, de a többiek, főleg szerelme, Emma, ragaszkodnak hozzá, hogy bemenjenek Abe házába. Jacob nagypapája, Abe ugyanis az ő barátjuk is volt a múltban, és Emma élete szerelme. A házban aztán olyan titkokra bukkannak, amelyekről még Jacob sem tudott. Abe ugyanis nem egyszerű üresvadász volt, hanem különleges gyermekeket is mentett, csapatával számos küldetést hajtott végre. Ekkor fogalmazódik meg Jacobban a gondolat, hogy nagyapja nyomdokaiba lépjen.

"– Az utazás az ember fejlődésének lényegi része – mondta Vándorsólyom kisasszony. – Amíg nem utazott, a legműveltebb ember is tudatlan."

Jacob felveszi a kapcsolatot Abe egykori társával, H-val, s a találkozóra Emmát is magával viszi. Miután bizonyítják különlegességüket, H-tól feladatot kapnak: vigyenek el egy csomagot valakinek, valahova, de sem a címzettet, sem a helyet nem árulja el. Jacob fogja nagyapja legjobb kocsiját, és Emmával, Bronwynnal, Enoch-kal és Millarddel útra kel, természetesen Vándorsólyom kisasszony tudta és beleegyezése nélkül. Hurkokat kutatnak fel, szorult helyzetekbe keverednek, de a próbaküldetést sikerrel véghezviszik. Azután újabb, immár komoly feladatot kapnak H-tól: egy kapcsolat nélküli különleges személyt kell felkutatniuk, és biztonságos hurokba juttatni. Ekkor kezdődnek csak az igazi problémák, hiszen Amerika időhurkait nem az ymbryne-k irányítják, hanem klánok harcolnak felettük, és a legkisebb inzultus, területsértés is kipattinthatja a küszöbön álló klánháborút.

Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekeinek legújabb epizódjába; az előző részek magasra tették a lécet, ezért volt már egyfajta elvárásom a kötettel szemben. Abba nem gondoltam ugyanis bele, hogy most egy új konfliktust kell felépítenie az írónak. Az előzménykötetekben a lidércek és üresek csapata harcolt a különlegesek és ymbryne-k ellen, most is erre a felállásra számítottam, de a szerző egész más irányba vitte el a történetet. Itt és most a különlegesek lázadnak, nem csak az ymbryne-k ellen, hanem egymás ellen is, és ez Vándorsólyom kisasszony védencei között is kimutatható. A csapat megoszlik, egyik fele hűséges marad a kisasszonyhoz (és ez a kötet nem róluk szól, pl. Hugh, Claire, Olive és maga Vándorsólyom kisasszony is háttérbe szorul), a másik felük Jacobhoz húz, és semmiféle parancsnak nem engedelmeskednek. Egy másfajta konfliktus is hatással lesz a szereplőkre, mégpedig a Jacob-Emma-Abe háromszög. Emma egész életében Abe Portmanbe volt szerelmes, ám Abe nem maradt vele a hurokban; élte az életét, családot alapított, és meghalt. Ez túl sok volt Emmának, mégis kibontakozott közte és Abe unokája, Jacob között a románc, ami bizarr volt ugyan, mégis úgy tűnt, hogy működik. Viszont most, hogy Emma és Jacob is egyre többet tudnak meg Abe titkos életéről, és gyakorlatilag az ő nyomait követik a jelen világában, felszínre kerülnek bizonyos elfojtott érzések. Emmánál a szeretet, ami soha nem szűnt meg. Jacobnál pedig a féltékenység, amit saját, elhunyt nagypapája iránt érez; és nem csupán Emmával való kapcsolata miatt, hanem azért is, mert ő hős volt, Jacob pedig "csak" egy gyerek, akire még rendes munkát sem bíznak. A két fiatal negatív érzései hatással lesznek a kapcsolatukra, és így végső soron a könyv hangulatára is.

A könyv első fele tulajdonképpen erről szól: rég eltemetett titkok előásásáról, és a múlt eseményeinek feldolgozásáról. Be is vallom, nagyon nehezen haladtam vele, mert semmi izgalmas nem történt egészen a feléig. Csak azután kezdtem érezni, hogy igen, ez az a sorozat, ez az a hangulat, amit szeretek. Végre visszatértek a sorozat meghatározó elemei, az időhurkok és a különleges képességekkel bíró emberek, a bizarr fotók és a hozzá szőtt, még bizarrabb események. Nem leszek népszerű ezzel a kijelentésemmel, de hiába indult be a cselekmény, az még mindig nem hozta az első három rész színvonalát. Úgy éreztem, ez a könyv csak halvány próbálkozás arra, hogy újraélesszen egy sikerre vitt történetet. Hogy az író sem ad bele mindent, csak fél szívvel írja tovább. Főleg akkor éreztem ezt, amikor Bronwyn összeesik, mert lövést kapott, és kórházba akarják vinni, de elterelik a gyerekek figyelmét, és Bronwyn nem jut el a kórházig, viszont alig néhány órával később ereje teljében van, mintha el is felejtette volna, hogy kilyukasztották. Később erre a lövésre már csak altatólövedékként utalnak, utána meg altató hatású folyadékkal bekent nyíllal. De hogy erre a következtetésre miként jutottak, és hogy Bronwyn mikor és hogyan gyógyult meg, az nálam kimaradt.

Ó, aztán eljött az utolsó fejezet utolsó pár oldala, és minden negatívumot elfelejtettem, ami odáig megfogalmazódott bennem. Ez a néhány oldal mentette meg a sorozatot a szememben, és érte el, hogy a folytatást is el akarjam olvasni. És ez azért is nagy szó, mert a szereplők, akiket korábban kedveltem, most minden szimpátiámat elvesztették. Jacob állandóan hősködött, mert olyannyira akarta bizonyítgatni, hogy van olyan jó, mint nagyapja volt - persze, sikertelenül, mert épp ezzel ront el mindent. Emma - Jacobhoz hasonlóan - Abe szellemét kergeti. Érthető, hogy még mindig szereti, és talán sosem fogja feldolgozni, hogy Abe őnélküle élte le az életét, mégis, ez irtó igazságtalan Jacobbal szemben. A többi karakter szinte említésre sem méltó, annyira nem jutottak fontos szerephez - még V. kisasszony sem. Viszont van egy szereplő(páros), akiket többet szerepeltettem volna: H. és hű üresréme, Horatio. Ők csak az elején és a végén tűnnek fel, és az utolsó fejezetben van egy olyan közös pillanatuk, ami egyszerre bizarr (tudom, sokszor használom ezt a szót, de aki olvasta, tudhatja, hogy ennek a sorozatnak ez a lényege) és szívet tépő (sosem gondoltam, hogy lesz egy üresrém, akit bírni fogok). Na, róluk szerettem volna többet megtudni, hogyan tudott, és főleg miért, együtt élni negyven évig a vadász és a vad.

Összességében nem volt ez rossz, csak többet vártam tőle. Ebben a történetben új időszámítás kezdődött, a Napok térképe felvezette a legújabb nehézséget, ami a különlegesekre vár. Vagy legalábbis azt hinnéd. Amíg el nem olvasod az utolsó pár oldalt. Komolyan!

A bejegyzést a Kossuth Kiadó támogatta, ezúton is köszönöm a recenziós példányt a kiadónak!

A sorozat részei

1. Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei | értékelés
2. Üresek városa | értékelés
3. Lelkek könyvtára | értékelés
4. Napok térképe

Sarah J. Maas: A Court of Wings and Ruin - Szárnyak és pusztulás udvara

Sorozat: Tüskék és rózsák udvara 3.
Oldalak száma: 800 oldal
Megjelenés éve: 2019
Eredeti megjelenés: 2017
Fordította: Hetesy Szilvia
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Zafír pöttyös
Eredeti cím: A Court of Wings and Ruin
Besorolás: New Adult, fantasy, romantikus
Goodreads átlag: 4,5
Moly.hu átlag: 93%

Fülszöveg:
A festményem hazugság volt.
Még nem álltam készen.

Feyre visszatért a tavasz udvarába, hogy információkat gyűjtsön Tamlin mesterkedéseiről és a Prythian meghódítására törő Hybern királyáról. Veszélyes kettős játékot játszik, és egyetlen apró hiba végzetesen megpecsételheti nemcsak az ő, de az egész világ sorsát. 

A háború közeledtével pedig el kell döntenie, hogy kiben bízik meg a lenyűgöző, ámde veszedelmes főurak közül, és a legváratlanabb helyeken muszáj szövetségest találnia. 

A Földet vörösre festi a rengeteg kiontott vér, miközben gigászi hadseregek küzdenek valamiért, ami az egész világ pusztulását hozhatja.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. január 25. -- február 18.

A sorozat első része (Tüskék és rózsák udvara, azaz ACOTAR) azért volt nagyon különleges élmény, mert elkezdtem olvasni, és aznap éjszaka bevonultam a kórházba szülni. A második rész (Köd és harag udvara, továbbiakban ACOMAF) a 2018-as évem legjobb könyve volt. Mind a kettő a kedvencem lett, nagyon szerettem őket, így sose volt kérdéses, hogy amint lehetőségem adódik, megrendelem és elolvasom a befejező kötetet is.

Véleményem

Figyelem! A bejegyzés spoileres lesz, mindhárom eddig megjelent kötetre vonatkozóan!

Szóval, mi is történt idáig: Feyre Archeron emberlány, aki megölt egy farkasbőrbe bújt tündért. Prythianben hét tündérudvar működik: az Éjszaka, a Nappal, a Hajnal, a Tél, a Nyár, az Ősz, és a Tavasz udvara. A tündér, akit Feyre levadászott, a Tavasz udvarához tartozott, és annak főura, Tamlin eljött Feyre-ért. Tamlin magával vitte a lányt az örök tavasz földjére, amelynek lakóit elátkozták: mindnyájan álarcot viselnek, amit nem vehetnek le. Feyre eleinte rabnak érzi magát, hiszen az ellenségei, a tündérek között van, nem mehet haza a családjához, de egy idő után kezdi magával ragadni ez a varázslatos, ám nem kevésbé veszélyes világ. Tamlinnel egymásba szeretnek, de Feyre nem tudja kimondani érzelmeit, pedig csak ennyi kéne ahhoz, hogy az átok megtörjön. Amikor később erről tudomást szerez a lány, azonnal visszaindul szerelméhez, de Tamlin már Hegyalján van, Amarantha fogságában. Amarantha megadja az esélyt Feyre-nek, hogy kiszabadítsa Tamlint, de olyan próbáknak teszi ki, amit egy ember képtelen túlélni. Feyre alkut köt az Éjszaka udvarának főurával, Rhysanddel, aki valamiért hajlandó segíteni neki, persze, nem ingyen. Azt kéri cserébe, hogy a lány rendszeresen töltsön némi időt az udvarában, ha megszabadultak Hegyaljáról. Feyre végül megtöri az átkot, és megváltja Tamlin és a többi tündér szabadságát, de ezért az életét kellett adnia. A hét főúr meghálálja neki, mindannyian átadnak magukból egy darabot, s ezzel Feyre nem csak feltámad, de maga is tündérré válik, mi több, mind a hét főúr mágiájából birtokol valamit.

Feyre visszatér a Tavasz udvarába, ahol aztán szervezgetik az esküvőjüket Tamlinnel, de a lány nem tud szabadulni a rossz emlékektől és a depressziótól, amit a Hegyalján történtek okoztak. Tamlin pedig csak ront a helyzeten azzal, hogy Feyre-t állandó ellenőrzés alatt tartja, és bezárja őt, amikor csak tudja. Amikor pedig az esküvője napján Feyre nem bírja tovább, Rhys eljön érte, és elviszi őt az Éjszaka udvarába. Feyre megismeri a főúrnak egy egészen más oldalát, ösdzebarátkozik a főúr belső körének tagjaival (Amren, Mor, Cassian és Azriel), és lassacskán elmúlik a depressziója,  visszatér az életkedve, mi több, Rhys mellett boldog lesz. Csakhogy Tamlin nagyon messzire képes elmenni azért, hogy visszaszerezze a menyasszonyát; alkut köt Hybern királyával, akinek az a célja, hogy megsemmisítse azt a falat, amely a tündéreket és az embereket elválasztja egymástól, s az embereket újra rabszolgasorba taszíthassa. Tamlin beavatkozásának az lesz a vége, hogy Feyre mindkét nővére, Nesta és Elain is azzá válik, amitől egész életükben rettegtek: tündérré. Feyre pedig visszatér Tamlinnel a Tavasz udvarába, de csak azért, hogy személyesen állhasson bosszút, és belülről aknázhassa alá Tamlin udvarát.

"Az is lehet, hogy feladatom végeztével a kastélyt is porig fogom égetni. A rózsákkal fogom kezdeni."

És most a harmadik kötet: Feyre tönkreteszi Tamlint minden szinten, ahogy csak tudja, elveszi tőle a katonáit, ártalmatlanná teszi a főpapnőjét, Ianthét, aláássa a becsületét, és amikor távozik a Tavasz udvarából, még Tamlin legjobb barátját, Lucient is magával viszi. Feyre ezután az Éjszaka udvarába megy, ahol el is kezdenek szervezkedni a Hybern elleni háborúra, de ennek az első lépcsője az, hogy megnyerjék maguknak a főurakat. Egy találkozót hívnak össze, amire mind a hét főúr hivatalos, és nem mennek könnyen a dolgok, de a hétből öten szövetségre tudnak lépni. Ám az első lépést Hybern királya teszi meg, ami felkészületlenül éri Prythiant. Megkezdődik a háború.

Háát, háát…. egyik kedvenc sorozatomról van szó, az elvárásaim is az egekben voltak, de úgy érzem, ez a kötet nem hozta az előző kettő színvonalát. Az eleje még nagyon tetszett, Tamlint még sajnáltam is, úgy elbánt vele Feyre. Aztán ahogy Feyre visszatér az Éjszaka Udvarába, úgy vált laposabbá a történet. Érdemi történés a könyv feléig nem volt semmi, csak szexjelenetek dögivel, meg találgatások arról, mi valójában Amren és milyen elképesztően húdehűha halálos, de mit csinált ő? Próbálta megfejteni a Lélegzetek könyvét, és nem jutott semmire. Ugyanez Nestával, találgatják, mi lett belőle, áradoznak róla, csodálják, milyen erős és halálos, én meg várom, na, vajon milyen nagyhatalmú lény lett ő, milyen nagy dolgot fog véghez vinni: hát a nagy büdös semmit. Az egész könyv során csak durcáskodik, mint egy sértődött óvodás. Hybern királya ellen kiáll ugyan, de az egész nevetségesen béna, még a halálos szúrást is Elain viszi be. Hatalmas csalódás volt nekem Nesta is, Amren is, de még Mor is (azért, ahogy Azriellel bánik). Tamlin úgyszintén, de őróla később.

A könyv első fele ugyebár arról szól, hogy sikerül-e végül összehozni a főurak találkozóját. Na, hát ez a találkozó megér pár gondolatot. Addig nagyon tetszett, hogy belátást nyerhettünk a Hajnal Udvarába, és a főurakról is szívesen olvastam. Nem emlékeztem már rájuk az első kötetből, nekem ez most olyan volt, mintha először találkoztam volna velük. A nagy kérdés az volt, hogy Tamlin megjelenik-e; bár ne jött volna! Amit a találkozón leművelt, az mindennek a legalja volt; felváltva sértegetett, fenyegetőzött és sajnáltatta magát. Az első részben még nagyon szerettem, de SJM közellenséget csinált belőle. Rhysand lett a tökéletes, az álompasi, hatalmas rajongótábora van, és SJM mindent megtett azért, hogy ennek a rajongótábornak a kívánságait teljesítse: erre kellett az a rengeteg szexjelenet, ami amúgy a történetet semmivel nem vitte előrébb, és ezért volt Tamlin ekkora kőbunkó, hogy vérben forgó szemmel gyűlölködhessünk, és a halálát kívánjuk. Nekem ez annyira nem jött be, SJM-et jobbnak tartottam annál, hogy ilyen egysíkúra írja a karaktereit. (Oké, később Tamlin is visszakap az "emberségéből" egy keveset, de ez a kritikán aluli kifakadás a találkozón egyáltalán nem illett a karakteréhez, legalábbis szerintem.)

"– Megérdemeljük a boldogságot – mondta. Ezt én mondtam neki egyszer, a városi házunk tetején, amikor Velarist megtámadták. – És minden lehetséges eszközzel harcolni fogok ezért a jövőért.

– Együtt fogunk harcolni – mondtam rekedten. – Nemcsak te egyedül, hanem együtt, mi ketten."

A könyv második felében aztán végre beindulnak az események, elkezdődik a nyílt háború Prythian és Hybern között, de ezzel kapcsolatban is vegyesek az érzelmeim. Amit kifejtett SJM, az rendben volt, de nagyon sok mindenbe belekezdett, elmondta a legendákat, aztán amikor a kifejtésre került volna sor, elintézte két mondatban. Pl. mennyit beszélt a legendás Miryamról, valami epic jelenetet vártam volna, amivel végre berobbannak a cselekménybe, erre "bocs, a védővarázslatunk túl jól működött, azért nem láttatok", megjelennek, összemosolyognak, aztán hazamennek. Vagy a nagy leleplezést, hogy Lucien és Helion kapcsolatáról... ezzel sem kezdtek semmit, pedig mennyi mindent megváltoztatna! Azt sem értem, miért kellett erőltetni az Elain-Lucien párost, amikor nyilvánvalóan nem egymáshoz vonzódnak. Ja, Lucien elment egy titkos küldetésre, aztán a háború végére ő is befutott, de hogy addig mi történt, az rejtély. Az emberkirálynőkkel amúgy mi a helyzet? És amiről még sokkal-sokkal többet szerettem volna olvasni, azok az öreg istenek (old gods?). Tőlük is valami epikus jelenetet vártam, erre Hybern királyának egyetlen csettintésébe kerül eltörölni őket a föld felszínéről (Thanos feeling). És mégis a kis, drága, ártalmatlan Elain döfi le a királyt, a leghatalmasabb varázshasználót, akinek minden teremtmény féli a nevét. Röhögnöm kell.

Minden idők legnagyobb tündérháborúja zajlott itt, nagyjából halálos áldozatok nélkül. A főbb szereplők mind életben maradnak, micsoda szerencse! Vajon azért, mert SJM annyira megszerette a karaktereit, hogy nem volt szíve megölni egyiküket sem, vagy azért, mert nem merte a rajongói haragját kockáztatni? Akárhogy is, én amondó vagyok, hogy ez nem is volt igazi háború. (Csak egyetlen ellenpéldát hoznék fel: a roxforti csatát. Mennyien meghaltak a jók közül, a szívünk szakadt bele, mégis, ez adta meg a történtek súlyát.)

"Rhys odalépett hozzám, és megfogta a kezem.

A Győzedelmes Éjszaka és az Örök Csillag.

Ő a lágy, egyben ijesztő sötétség, én a tiszta fény, ami az ő árnyékai miatt csillog."

A fordítás mellett sem tudok elmenni szó nélkül. Tudom, hogy nagyon hosszú a könyv, és sietni is kellett vele, de elég indok ez arra, hogy egy ilyen minőségű munkát adjunk ki a kezünk közül? Oda nem illő szavak, gyengén összerakott mondatok tömkelege... Néhol azt sem értettem, mi van. Állítólag egész mondatok maradtak ki a fordításból, ami ráadásul fontos lett volna. (Sárkány? Ez csak a neve, vagy tényleg sárkány? Merthogy ő az egyetlen, akinek a neve magyarítva lett, már ha a Csontfaragó és a Takács beszédes nevét nem vesszük számításba. Másik kérdés: "daemati" vagy "deamati"? Mert egyszer így írják, máskor amúgy.) Már csak azért is merem ezt így leírni, mert a könyv megjelenése előtt azzal kampányolt a kiadó, hogy szeretnék még egyszer átnézni a fordítást, hogy biztosan egy kiváló minőségű szöveget kaphassunk a plusz egy hónap várakozásért cserébe. Nos, nem sikerült.

Négy pontnál kevesebbet képtelen vagyok adni a könyvnek, mert még így is előkelő helyen áll az olvasmányaim között, de önmagát bőven alulmúlta. Sajnálom nagyon. Ettől függetlenül minden további kötetet el fogok olvasni, mert ezt, a SJM által megteremtett tündéruniverzumot csak imádni tudom.

A sorozat részei

1. A Court of Thorns and Roses - Tüskék és rózsák udvara

2. A Court of Mists and Fury - Köd és harag udvara

3. A Court of  Wings and Ruin - Szárnyak és pusztulás udvara

3,1. A Court of Frost and Starlight