Marissa Meyer: Cinder

Sorozat: Holdbéli krónikák 1.
Oldalak száma: 432 / 448 oldal
Megjelenés éve: 2012 / 2018
Eredeti megjelenés: 2012
Fordította: Bujdosó István / Szabó Kriszitna
Kiadó: Alexandra / Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös (KMK)
Eredeti cím: Cinder
Besorolás: YA, fantasy, romantikus, retelling, sci-fi, disztópia
Goodreads átlag: 4,15
Moly.hu átlag: 91%

Fülszöveg:

Százhuszonhat ​évvel a negyedik világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van…

Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”.

Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot? A Holdbéli krónikák első könyve Hamupipőke klasszikus meséjét kombinálja a Terminátor és a Star Wars elemeivel. Az eredmény egy fantasztikus, magával ragadó történet.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. április 22. -- július 22.

Jó néhány éve annak, hogy a Cindert kinéztem magamnak elolvasásra, és, hát ööö... több mint két éve, hogy saját példányom is van belőle. 2019 februárjában kiválasztották nekem TVK-ra, így végre ez a könyv is "beteljesítette végzetét". A három hónapos olvasási idő pedig becsapós, mert ez idő alatt elolvastam egy másik könyvet is (Napok térképe), de legfőképpen, nos, más hobbikat helyeztem előtérbe. A könyv utolsó harmadát egyetlen este alatt fejeztem be.

Véleményem

A távoli jövőben járunk. A Föld összes (öt) országa szövetségben áll. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne fenyegetné a békét egy másik birodalom: a Hold. A Földön rettenetes, halálos járvány tombol, a letumózis; Új-Peking császára is haldoklik. Trónörököse egyetlen fia, a tizenhét éves Kai herceg. Az ifjú jövendőbeli császárra nagy felelősség hárul: feleségül kell vennie Levanát, a Hold királynőjét, különben az háborút indít a Föld ellen, amit meg is fog nyerni. De van még egy utolsó remény: Levana unokahúga, Selene hercegnő; a szóbeszéd szerint halott, ám egyesek nem így vélik. Kai kétségbeesetten kutat a hercegnő után, aki talán, de csak talán megoldást jelenthet a külpolitikai fenyegetésekre.

"– Az a terve, hogy a jövőben minden döntést átenged a tanácsadójának?
– Nem – felelte a herceg, és megengedett magának egy fagyos mosolyt. – Előbb-utóbb beszerzek majd egy feleséget erre a célra."

Cinder műszerész, Új-Peking egyik lepukkant körzetében. Jó műszaki érzékére szüksége is van, hiszen ő maga egy kiborg; egy régi balesetben annyira megsérült, hogy bizonyos testrészeit fémekre, huzalokra, chipekre és áramkörökre kellett cserélni. Mostohaanyjával és két mostohahúgával él együtt. Egyetlen barátja Iko, a kis android, de fiatalabbik mostohahúgával, Peony-val is jó kapcsolatot ápol. Mostohacsaládja igen izgatott a bál miatt, ami majd a palotában kerül megrendezésre, de oda Cinder természetesen nem mehet. Pontosan, ez egy futurisztikus Hamupipőke-történet, és idáig milyen jól hangzik!

"– Azt hittem, hogy épségben fennmaradt benzines kocsikat csak múzeumokban lehet látni – morfondírozott pókhálókat szedegetve ki a hajából.
– Hát, hogy ez itt épségben maradt-e, arról lehetne vitatkozni – jegyezte meg Iko elhalványuló szenzorral. – Engem inkább egy rothadó tökre emlékeztet."

Ám egy napon Kai herceg álruhában betér Cinderhez, hogy megkérje, javítsa meg az androidját, amit Cinder el is vállal; azt viszont tökéletesen igyekszik titkolni őfelsége elől, hogy jómaga kiborg, a társadalom kitaszítottja. A két fiatal között azonnal szikrázni kezd a levegő, amit Cinder sokáig megtagad. Csak hogy a későbbiekben újra és újra egymásba futnak, Kai próbálja elérni, hogy Cinder partnere legyen a bálon, de a lány mindig elutasítja. Végül minden rosszra fordul: a császár meghal, Peony megbetegszik, Cindert pedig mostohaanyja fogja a tudósok kezére adni, hogy ellenszert készítsenek belőle; bánja is ő, csak Cinder lehetőleg ne élje túl a beavatkozást. A vizsgálat azonban nem várt fejleményeket hoz, és Cinder olyasmit tud meg magáról, ami sokkal súlyosabb a kiborg-mivoltánál is. És ha mindez még nem lenne elég, Levana a Földre jön, hogy személyesen "győzze meg" Kai herceget arról, hogy végleg szövetségre (=házasságra) lépjenek.

Hadd kezdjem azzal, hogy a világfelépítés lenyűgözött, főleg a Hold és a titokzatos, különleges erőkkel rendelkező népe keltette fel a kíváncsiságom. Legnagyobb bánatomra, a könyvben vajmi kevés derült ki róluk. A sorozat címe, "A Holdbéli-krónikák" arra enged következtetni, a jövőben valamivel fajsúlyosabb szerep jut majd a Holdnak, és őszintén remélem, hogy így is lesz.

A pestis is egy érdekes eleme volt a könyvnek, ami sokat hozzáadott a történet komolyságához. Utólag belegondolva a hideg is kiráz, milyen párhuzamokat lehet vonni a COVID-19-cel: a helyszín egyezik, a piac is közös nevező. És ebben a pillanatban, amikor a kínai koronavírus az egész világot fenyegeti, nem tudom megállni, hogy eszembe ne jusson néha a Cinder baljós hangulata; eszembe sem jutott volna, hogy egy éven belül valami hasonlót (habár, hálistennek sokkal kevésbé fenyegetőt) mi is megtapasztalunk a saját bőrünkön, kiváltképp a járvány okozta pánikot.

A Levana, és unokahúga, Selene legendája is építette a könyv sejtelmes hangulatát. Reméltem, hogy róluk is többet tudok majd meg, még azt sem bántam volna, ha további legendák lettek volna. Milyen nagy kár, hogy a könyv aligha róluk szól...

Ez nem az a fajta YA, amit annyira szeretek, hiába komolyak a körülmények, ha a szereplők tojnak a küszöbön álló háborúra, a lakosságot tizedelő járványra, és az a legnagyobb gondjuk, hogy elmenjenek-e a bálba, vagy sem. (Egyébként is, miért olyan fontos megtartani ezt a bálat?) Kai hercegnek kisebb gondja is nagyobb lehetett volna annál, hogy Cinder mellette lépked-e a vörös szőnyegen, amikor az apja éppen meghal, az emberiség romokban, és a naprendszer legfenyegetőbb boszorkája feni rá a fogát. Ugyanígy, Cindert hogyan foglalkoztathatta az, hogy jajj, csak az ifjú császár meg ne tudja, hogy fémből van a teste nagyrésze, holott mindenkit elveszített, aki egy kicsit is szerette őt.

"– Ugyan már! Nem vihetlek el abba a „B” betűsbe, nem vihetlek el ebédelni. Nagyon úgy fest, hogy csak akkor fogunk találkozni, ha valamelyik androidomban zárlatos lesz a processzor.
– Akár hiszed, akár nem, én már nagyjából megbékéltem ezzel a ténnyel."

Ez az egész bálosdi bohóckodás szerintem elrontotta a gondosan felépített háttértörténetet. Persze, értem én, hogy kellett bele a bál, hiszen anélkül ez nem is lehetne egy Hamupipőke-retelling, de akkor meg kár volt bele a pestis, ha úgysem igazán veszik komolyan a szereplők. Ebben a történetben hatalmas potenciál van/volt/lett volna, és pont ezért volt is egyfajta elvárásom vele szemben, amit sajnos ez, az első kötet sajnos nem ugrott meg. Mellesleg él bennem a gyanú, hogy a fordítás nem vált éppen a kötet javára. Valahogy a könyv nyelvezete egyszerre erőltetett és infantilis, de azt nem tudom, az eredeti szöveg is ezt a hatást kelti-e. Ettől függetlenül mindenképp adok esélyt a folytatásainak is - a külföldi rajongótábor létezése nem lehet véletlen. Plusz, a molyos értékelések is eléggé biztatóak a folytatást illetően. Tessék, mire a bejegyzés végére érek, már meg is győztem magam arról, hogy ideje megrendelnem a Scarletet.

(és fél)

A sorozat részei

1. Cinder

2. Scarlet

3. Cress

4. Winter

Marie Lu: Champion - Bajnok

Sorozat: Legenda 3.
Oldalak száma: 372 oldal
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: AncsaT
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
Eredeti cím: Champion
Besorolás: YA, disztópia, sci-fi
Goodreads átlag: 4,18
Moly.hu átlag: 91%

Fülszöveg:

June és Day annyi mindent feláldozott a Köztársaságért, és egymásért, de az ország végre a megújulás küszöbén áll. June visszanyerte a Köztársaság megbecsülését, a kormányzat legfelsőbb köreiben dolgozik mint princepsjelölt, Day pedig a hadseregben emelkedett magas posztra. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a körülmények alakulása ismét összehozza őket. Épp mikor már küszöbön áll a békeszerződés aláírása, egy járvány kitörése okoz pánikot a Kolóniákban, és ismét háború fenyegeti a Köztársaságot. A fertőzést egy minden eddiginél halálosabb vírus okozza, az ország sorsa pedig June kezében van. De hogy megmentse milliók életét, arra kell kérje, akit mindennél jobban szeret, hogy áldozza fel mindenét. Szívszorító dráma, akció és feszültség. Marie Lu nagysikerű trilógiájának elképesztő befejezése.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2019. január 1-11.

Az első olvasásom 2019-ben. Nehezen haladtam vele, kicsit padlón voltam, alig tudtam rávenni magam arra, hogy olvassam, és sokszor annak is az lett a vége, hogy elkalandoztak a gondolataim, aztán elaludtam. Egyébként még 2018 novemberében választották nekem a TVK kihívásra.

Véleményem

A harmadik könyv ott veszi fel a fonalat, hogy June az új Első polgár, Anden jobbkeze lett, Day pedig a Köztársaság hőse, aki viszont a saját és az öccse gyógykezelése miatt visszavonul. Day aggasztó híreket kapott a saját egészségéről: könnyen lehet, hogy csak hónapjai vannak hátra. A két fiatal hónapok óta külön utakon jár, nem is beszélnek egymással. A Kolóniákban, a határ mentén elterjedt a Köztársaság vírusa, s Anden ultimátumot kap: ha nem adja át az ellenszert, megtámadják az országát. Csakhogy az ellenszer nincs kész; a tudósok csak gyanítják, hogy Day öccsének vére lehet a kulcs az ellenszerhez. June lesz az, aki ráveszi Dayt az együttműködésre, ám hiába minden, mert az egykori Egyesült Államok két utódállama, a Köztársaság és a Kolóniák közötti háború világháborúvá növi ki magát, azzal, hogy Afrika és Antarktisz is szerepet vállal benne.

Ez is eljött, a búcsúm egy remek trilógiától. June-t és Dayt megszerettem, de még jobban szerettem őket együtt, és ebben a kötetben sajnos nem sok ilyen pillanat volt. June princepsjelöltként a politikában helyezkedett el Anden mellett, Dayt pedig a betegsége és az öccse foglalja le. Mindeközben a háború nagyon is valósággá válik, és úgy tűnik, a Köztársaságnak nem sok esélye van a győzelemre. Ahol June és Day együtt, egy helyen tartózkodott, érezhető volt közöttük a szikra, de egy vastag fal is, amit egészen a regény végéig nem sikerült lebontani.

"A logika a barátod. Koncentrálj, gondolkodj, cselekedj!"

A Kolóniák után újabb nagyhatalom működésébe leshetünk bele, amikor Anden és June az Antarktiszra utaznak. Nagyon érdekesnek találtam az antarktiszi rendszert, annyira, hogy sokkal többet is olvastam volna erről a nyugodt, boldog helyről. Az antarktiszi lakosoknak minden tettét figyeli egy szerkezet, de ez közel sem olyan ijesztő, mint aminek tűnik. A jó cselekedetekért (legyen az viráglocsolás, köszönés, stb) pontokat kapnak, és így jutnak felfelé a ranglétrán (nem úgy, mint a Kolóniákban, pénzzel és gátlástalan tettekkel), a rossz cselekvésekért pontlevonás jár. Üdítőleg hatott, hogy egy kis időre ott hagyhattuk a háborús övezetet. Ám a látogatásnak nagyon hirtelen vége szakad, amikor a Kolóniák ostrom alá veszi a Köztársaságot, és az Elsőnek haladéktalanul vissza kell térnie a harcok sűrűjébe.

Úgy éreztem, ebben a kötetben nagyobb hangsúlyt kapnak a lelki folyamatok, mint az akció. A szereplők hosszasan vívódnak, de ez (olvasás közben) nem zavart, mert 1., jogos a vívódásuk, hiszen olyan problémákkal kénytelenek szembenézni, ami engem speciel biztosan padlóra küldene, 2., a gondjaikat a sajátomnak éreztem, annyira beleéltem magam a helyzetükbe, és 3., mindig jön egy újabb fejlemény, egy támadás, vagy akármi, ami megtöri a nyugalmat, feszültséget kelt. Viszont most már jó pár hónap távlatából értékelem a könyvet, és ha visszagondolok rá, leginkább csak arra emlékszem, hogy milyen lassan haladtam vele, nem volt kedvem olvasni. De akkor is, nem a könyvben, hanem magamban kerestem a hibát.

"Egy nap majd megtanulod, hogy az életben nem mindig alakulnak úgy a dolgok, ahogy azt szeretnéd. Hogy nem mindig kapod meg, amit akarsz. És hogy léteznek olyan erők, amiket nem tudsz befolyásolni, és ezek formálnak azzá, aki vagy."

Őszinte leszek, nekem a végkifejlet először nem tetszett, és haragudtam June-ra, amiért az önzetlenséget választotta, és megfosztotta magát a happy endtől. Könnyes szemekkel olvastam, hogy hogyan élte ezután az életét. Viszont a könyv legvége visszaadta a reményt, a "nagy találkozás" nagyon szép volt, így végülis nem kellett keserű szájízzel búcsúznom a trilógiától. (Megjegyzés: Marie Lu folytatja a sorozatot, a 4. rész Rebel címmel jelent meg idén, és tíz évvel a 3. kötet után játszódik.)

A sorozat részei:

1. Legend - Legenda | értékelésem

2. Prodigy - Született tehetség | értékelésem

3. Champion - Bajnok

4. Rebel

Pierce Brown: Vörös lázadás

Sorozat: Vörös lázadás 1.
Oldalak száma: 432 oldal
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2014
Fordította: Török Krisztina
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Red Rising
Besorolás: disztópia, sci-fi
Goodreads átlag: 4,27
Moly.hu átlag: 89%

Fülszöveg:

A fiatal Darrow a Marson él, bányász, és Vörösnek született, a színekről elnevezett kasztokra épülő társadalom legalacsonyabb rétegébe. Fáradtságot nem ismerve kockáztatja az életét a beomló alagutak és lándzsaviperák közt abban a hitben, hogy sorstársaival lakhatóvá teszi a bolygó felszínét a jövő generációi számára. Darrow még sosem látta a szabad égboltot, ám a kötelességét mégis teljesíti, mert reméli, hogy emberfeletti munkájával a saját gyermekeinek is jobb életet teremt. Egy nap azonban megtudja, hogy a Vörösök elől eltitkolják az igazságot, ugyanis a Mars felszíne már alkalmas az emberi életre. Méghozzá nem is akármilyenre. 

Igazságot követelve a kasztjának és bosszúra szomjazva meggyilkolt szerelme miatt Darrow csatlakozik a földalatti ellenálláshoz, hogy megdöntse az Aranyak zsarnoki uralmát. S céljának elérésében semmi sem gátolhatja meg… Még az sem, hogy olyanná kell válnia, mint gyűlölt ellenségei.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2018. november 27. -- december 21.

Első ízben akkor kezdtem el érdeklődni a könyv iránt, amikor elolvastam az íróval készült interjút, amit a 2018-as könyvfesztivál alkalmából adott. Többen is megdöbbentek, hogy a Vörös lázadás Pierce Brown legelső megjelent regénye, mégis mennyire fantasztikus. A saját példányomat névnapomra kaptam egy nagyon fontos személytől, megbecsült helye van a könyvespolcomon.

Véleményem

"Én vagyok a szikra, ami lángra lobbantja majd a világot. A pöröly, ami leveri majd a láncokat."

Történetünk a jövőben játszódik, amikor a Föld lakhatatlanná vált, az emberiség pedig meghódította a Holdat, majd a Naprendszer többi bolygóját is. Ez a társadalom már nem olyan, mint amit mi ismerünk. Az emberek kasztrendszerbe születnek, ahol is az Aranyak a társadalom csúcsa, míg a Vörösök a legalja. Minden színnek megvan a maga feladata. Az Aranyak hódítanak és uralkodnak, övék minden hatalom és dicsőség; az Ezüstök a jobbkezeik, az Obszidiánok a hóhérjaik, a Rózsaszínek egyéb vágyakat elégítenek ki, a Vörösök rabszolgák. Az ő dolguk, hogy a Mars felszíne alatt elegendő hélium-3-at bányásszanak a bolygó terraformálásához.

Darrow Vörösnek született. Tizenhárom évesen már dolgozni kezd, tizenhat éves korára házas ember, és klánja legjobbja, Pokolfúró. Hűen hisz abban, hogy az Aranyaknak születési előjoga a hatalom, és hogy a Vörösök szent feladata a bányászat, hogy végre a Mars is lakható legyen. Egy napon megtudja, hogy a Mars felszíne már régóta lakható, csupán nekik nem szóltak. Végső soron ez a tudás okozza a felesége, Eo és az ő halálát.

"– Élj többért! – tátogja felém. A zsebébe nyúl, kiveszi a hemantuszt, amit tőlem kapott. Lapos, szétpréselődött már. Aztán hangosan elkiáltja magát a tömegnek: Verjétek le a láncaitokat!"

Darrow életét azonban megmentik Arész fiai, a kasztrendszer ellen szerveződött terroristacsoport. Darrow beáll közéjük, hogy valóra válthassa Eo álmát, ami nem más, mint az Aranyak eltörlése, és a Vörösök szabadsága. Darrownak magának is Arannyá kell válnia, hogy belülről törhesse meg a rendszert. Műtétek egész során, kiképzesen esik át, hogy kívül is Aranynak nézzen ki, és meglegyenek a testi és szellemi adottságai. Végül "megszületik" Darrow au Andromedus, egy nevenincs, de tiszteletreméltó család sarja.

Ám ez még mindig nem elég, Darrownak nem egyszerű Aranynak kell lennie, hanem Páratlan Sebhelyesnek, aki flottákat irányíthat, saját hadsereget vezethet. El kell végeznie az Intézetet, ahol a legkiválóbb Arany ifjakat tanítják a hatalom gyakorlására. De nem a bejutás a nehéz: életben is kell maradnia, és arra pedig senki nem készítette fel, milyen nehézségek várnak rá az Intézetben. És ahhoz, hogy Eo álmát valóra válthassa, neki bizony kiváló minősítéssel kell elvégeznie.

Hú, nem is tudom, hol kezdjem. Eleinte nagyon lassan haladtam a könyvvel, egy újféle világfelépítéssel, sok szereplővel kellett megismerkednem, és rengeteg információt kellett legyűrnöm. Még a fülszöveget sem olvastam el előre, csak halvány sejtelmem volt a történetről; azt akartam, hogy nagyobbat üthessen a sztori, és sikerült; már a második fordulatnál sejtettem, hogy ez az én könyvem lesz. Valójában onnan, hogy Darrow bekerült az Intézetbe, csak kétszer tettem le a könyvet, amikor már túl fáradt voltam ahhoz, hogy befogadjam az információt. Hihetetlenül cselekményes, fordulatos, izgalmas ez a könyv; pont, ahogy szeretem!

"Csakhogy én nem vagyok Arany. Én Vörös vagyok.

Ez az ember a magamfajtát gyengének hiszi. Azt gondolja, ostoba, puha, alsóbbrendű vagyok. Én nem palotákban cseperedtem. Nem lovagoltam tágas réteken, és nem csipegettem kolibrinyelvragut. Ennek a durva és kemény világnak a gyomrában edződtem. A gyűlölet kovácsolt. A szerelem erősített.

Ez az ember téved.

Egyikük sem éli túl."

Ez, az első kötet arról szól, hogy Darrowból Aranyat faragnak, és hogy hogyan teljesíti az első intézeti évet. Nyilván nem mondok semmi váratlant azzal, hogy itt nem unalmas órákon vesznek részt a diákok, hanem titkos tesztek végtelen során esnek át, ahol be kell vetniük minden testi és szellemi erejüket, taktikázni, ölni, szövetséget kötni. A legjobbak nyernek, a gyengék elhullanak. Azzal talán nem árulok el sokat, ha elmondom, az első év feladata egy hatalmas aréna, ahol a tanoncoknak csapatokra osztva kell megszerezniük a teljhatalmat, és pont azok fognak csalni ebben az életre-halálra szóló játékban, akikről nem is feltételezné az ember.

Több forrásból is ötletet meríthetett az író, felfedeztem benne pl. Az éhezők viadalát (az aréna itt inkább egy nagyszabású "capture the flag"-játék, és igaz, hogy nem az ölés a lényeg, de hullanak itt is az emberek), az Avatart (megvan, ugye, amikor Jake-et száműzik? És később visszatér, mint Toruk Makto?), és a Harry Pottert is (az Intézetben is házak szerint osztják be a diákokat, egy-egy római isten neve alá, annak tulajdonságai szerint). De a legtöbbet a görög, és főként a római mitológiából merítette. Az Aranyaknak már a neve is rómaias; ők a jövő Római Birodalma. Abból a szempontból is érdekes a karakterek elnevezése, hogy a nevükben az au tag a latin aurum-ra, vagyis aranyra utal, míg az Ezüstök nevében ag szerepel, mint a latin argentum, vagyis ezüst.

"A halál nem értelem nélkül való. Az az értelmetlen, ha nem élhetünk szabadon, Darrow. Az az értelmetlen, ha a félelem láncában vergődve élünk, ha rettegeünk a veszteségektől, a haláltól."

Darrow-t, a főszereplőt nagyon kedveltem, elképesztően ravasz egy figura. Vörösként az állóképességére, ügyességére, gyorsaságára volt leginkább szüksége, de kivételesen éles esze és merészsége tette őt a legjobb Pokolfúróvá. Aranyként hatalmas izomtömegeket is szerzett, s így közel tökéletessé vált, aminek nagyon is a tudatában volt. Az egoizmust nem díjazom, de Darrow nem dicsekvő, csupán tisztában van az erősségeivel és gyengeségeivel. A legjobban az tetszett, ahogy újra és újra túljár az ellenségei eszén (akik szintén okosak, vagyis kétszer nem vethette be ugyanazt a trükköt). Darrow-n kívül csupa olyan szereplőt kedveltem meg, akik a történet során meghaltak... Akik meg életben maradtak... valahogy egyikükben sem bízom. Az erőviszonyokkal együtt változik a karakterek hűsége is, és senkiről sem tudni, mi mozgatja, mik a céljai és indítékai. Ez a másik dolog, ami annyira tetszett a könyvben: hogy rejtélyes és árnyalt szereplőket kapunk.

Többeknél is olvastam, hogy imádják ezt a sorozatot, de ez, az első rész kevésbé tetszett nekik, mint a többi. Nos, nekem annyira tetszett, hogy egyenesen kedvencnek jelöltem, szóval el sem tudom képzelni, hogy a folytatások hogyan lehetnek még ennél is jobbak - és ha mégis megugorják a szintet, hát akkor tényleg emelem kalapom! A Vörös lázadás a 2018-as évem egyik legjobb olvasmánya volt, egyedül a Köd és harag udvara előzi meg a toplistán. Amint tudom, beszerzem a folytatásait is!

A sorozat részei

1. Vörös lázadás

2. Arany háború

3. Hajnalcsillag

4. A káosz évei (10 évvel a trilógia után)

5. Dark Age

S.J. Kincaid: A kárhozott

Sorozat: A kárhozott 1.
Oldalak száma: 480 oldal
Megjelenés éve: 2017
Eredeti megjelenés: 2016
Fordította: Bodóné Hofecker Zsuzsanna
Kiadó: Twister Media
Eredeti cím: The Diabolic
Besorolás: YA, disztópia, romantikus, sci-fi
Goodreads átlag: 82% (4,13)
Moly.hu átlag: 93%

Fülszöveg:

A ​kárhozott könyörtelen.

A kárhozott legyőzhetetlen.

A kárhozottnak egyetlen feladata van: hogy öljön azért a személyért, akiért létrehozták.

Nemezist arra teremtették, hogy egy galaktikus szenátor leányát, Sidoniát védelmezze. Egymás mellett nőttek fel, de semmilyen értelemben nem testvérei egymásnak. Nemezis boldogan adná az életét Sidoniáért, és ezt is várják tőle. Ölne is érte, annyi életet oltana ki a védelmében, amennyi csak szükséges.

Amikor az őrült császár értesül arról, hogy Sidonia atyja felkelést szított ellene, a szenátor leányát a Galaktikus Udvarba rendeli. Túszként kell szolgálnia az apja ellen. Nemezis csak egy módon óvhatja meg Sidoniát: ha Sidoniává válik.

Nemezis, a gyilkológép magát Sidoniának álcázva elutazik a császári udvarba, ahol korrupt politikusok és kétszínű szenátorok gyermekeinek körében kell eljátszania a szerepét. A viperafészek minden zuga újabb veszélyt rejt, de Nemezis nem vetheti be ellenük valódi képességeit: mindent kockára tenne azzal, ha leleplezné a titkát.

Amíg a birodalom egyre repedezik és mind jobban fenyegeti a nyílt lázadás, Nemezis megtanulja, hogy több rejtezik benne, mint csupán gyilkos ereje. Igazabb emberségre lel önmagában, mint amilyet a valódi emberek többségénél tapasztal. A veszélyek, akciók és intrikák árnyékában talán épp ez az emberség lesz az, ami megmenti az életét – és a birodalmat.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2018. július 15. → augusztus 22.

Első ránézésre nem fogott meg a könyv, ezért nem is szereztem be megjelenésekor. Aztán újra és újra szembejött velem, belefutottam a dicsérő értékelésekbe, és beérett bennem a gondolat, hogy talán mégis el kéne olvasnom. De mennyire, hogy el kellett!

Véleményem

A könyv főszereplője Nemezis, egy kárhozott: amolyan mesterségesen létrehozott testőr. Nemezist még gyerekkorában vette meg Von Impyrean szenátor, hogy Sidonia nevű lányára vigyázzon. A kárhozottakat úgy programozzák be, hogy védencükhöz kötődjenek, az ő életét védjék erőn felül; ezt a kötődést leszámítva nincsenek érzelmeik; hidegvérrel gyilkolnak, ha a helyzet megkívánja. Nemezis és Donia együtt nőttek fel, és Donia legalább annyira ragaszkodik Nemezishez, mint fordítva.

Derült égből villamcsapásként jön a hír, hogy a birodalom császára betiltotta a kárhozottakat: minden kárhozottat ki kell iktatni. Von Impyrean szenátor azonban mindig megragadja az alkalmat, hogy a császárral dacoljon; amikor lánya, Sidonia könyörögni kezd Nemezis életben hagyásáért, beleegyezik. Ám a császárnak már régóta érdekében áll megbüntetni a szenátort: egyik nap bekéreti Sidoniát az "udvarba", a Chrysanthemumba (ami valójában nem egy bolygó, hanem egy hatalmas csillaghajórendszer). Donia anyja nem hagyhatja, hogy a lányával a császár rendelkezzen, ezért Nemezist küldi el helyette.

"Gyakran hiszem azt, hogy a hatalom a világegyetem legkárosabb kábítószere."

A következőkben Nemezis Sidonia von Impyreannek fogja kiadni magát. Az udvarban megismeri a koronaherceget, a császár bolond unokaöccsét, Tyrus Domitriant. Ahogy Nemezis próbálja kiismerni az erőviszonyokat, lassan arra is ráébred, hogy Tyrus nem olyan bolond, mint amit próbál elhitetni az emberekkel. Valójában nagyon is ravasz, és határozott elképzelései vannak arról, hogyan tudná megmenteni a birodalmat a biztos pusztulástól. Tyrus és Nemezis összefognak, de nem csak szövetség szövődik köztük, hanem valami más is, amit pedig egy kárhozott nem érezhet, az lehetetlen. Ők ketten megpróbálják eltenni a császárt láb alól, és elhozni egy új birodalom hajnalát.

A kárhozott egy rendkívül összetett regény, ehhez foghatót tán még nem is olvastam. A világfelépítése nagyon erős. A cselekmény a távoli jövőben játszódik. Az emberiség technológiája olyan mértékű fejlődésnek indult, amivel már nem tudtak lépést tartani. Elhagyták a Földet, beutazták, felfedezték és benépesítették a Naprendszert és a galaxist. Hatalmas tudásuk volt, nem csak a gépeket találták fel, hanem olyan gépeket is építettek, amelyek karbantartják a gépeket. A technológia gondolkodott helyettük, az emberek ellustultak. Nem törekedtek már a fejlődésre, és a régi tudásukat elfelejtették. Aztán jött a szupernóva, és csaknem elpusztította az egész emberiséget és mindent, amit az idők során elértek. Ebben a katasztrofális helyzetben kialakult és elterjedt a helionita vallás, amelynek a lényege az, hogy a világegyetemet nem az Isten teremtette, hanem maga az Élő Kozmosz az isten. Az emberek a Kozmoszt imádják, véráldozatokat mutatnak be, hogy az kegyes legyen őhozzájuk. A császári család is a helionizmust vallja, ahogy a fennköltek (a felső tízezer) jelentős része is; a túlnépnek (mindenki másnak) viszont megvannak a kételyei. Eközben a régi technológia kezd elavulni, teret nyer az "aljas űr": az öreg csillaghajók meghibásodnak, felrobbannak, és ezzel megrongálják a hiperteret is; az aljas űr a legnagyobb fenyegetés, amivel az emberiségnek meg kell birkóznia, de a császár nem tesz ellene semmit; hiszen a tudomány és a vallás nem fér meg egymás mellett. Ezért, a helionizmus nevében betiltotta a régi technológia tanulmányozását. Egyesek (pl. Tyrus Domitrian, és Von Impyrean szenátor) felismerték, hogy a császár pusztulásra ítéli a világegyetemet, ezért próbálnak harcolni ellene.

"Ha valaki most szörnyetegek nászát látta bennünk, annak igaza lehetett. Tyrus és én is a magunk külön módján skorpiók voltunk – félelmes lények, akik az elmúlt időkben egymás hátán keltek át a legádázabb folyókon. Tudunk marni, ha kell, de együtt, egymással úszni is. Talán egy skorpiót csak egy skorpió menthet meg a haláltól. Bármi is állt előttünk, ketten együtt várjuk be azt a világegyetem fölé magasodva, és jaj annak, aki az utunkba áll."

A szerző nem csak a kitalált világ felépítésében erős, ugyanilyen tehetséggel írta meg a cselekményt is. Elképesztően fordulatos a könyv, ha nem is fejezetenként, de sűrűn rendeződnek át a hatalmi viszonyok, és sajnálatos "balesetekből", véres gyilkosságokból sincs hiány. Mindezt ellensúlyozza egy nagyon halvány romantikus szál, pont amennyi kell, se több, se kevesebb.

"Ha megengedem magamnak, hogy szívem legyen, amely érzelmektől lobog, akkor kiteszem magam olyan erőknek és kiszámíthatatlan veszélyeknek, amelyek bármikor ellobbanthatják ezt a lángot.
Ha törődöm valakivel, az azt jelenti, hogy a szó legrosszabb értelmében válok tehetetlenné az elvesztésével szemben."

Két kedvenc karakterem volt, az egyik Tyrus Domitrian: mennyi ravaszság, higgadtság, tehetség és kitartás kell ahhoz, hogy valaki ilyen sokáig életben maradjon az elmebeteg császári család tagjaként, sőt, elérje, hogy a nagybátyja trónörökösnek nevezze ki. Ennél is nagyobb falat, hogy sikerüljön kitörnie a bolond szerepéből, és elegendő szövetségest gyűjtsön egy puccshoz. Talán meglepő lesz, hogy a másik kedvenc szereplőm nem Nemezis, nem is Sidonia, hanem Tyrus nagyanyja, Cygna. A császár csak egy báb, és Cygna irányítja. Ravasz vén róka, undorítóan aljas, és én imádtam.

Komolyan, nem tudok semmi negatívumot mondani a könyvről, nem mintha akarnék. Minden ízében tetszett, pedig nem rajongok a sci-fiért. A kárhozott az idei év egyik legjobb olvasmánya.

A bejegyzést a Twister Media támogatta, ezúton is köszönöm a könyvet a kiadónak!

A sorozat részei

1. A kárhozott

2. The Empress

Ernest Cline: Ready Player One

Sorozat: -
Oldalak száma: 458 oldal (2015-ös kiadás)
Megjelenés éve: 2012
Eredeti megjelenés: 2011
Fordította: Roboz Gábor
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Ready Player One
Besorolás: ifjúsági, disztópia, sci-fi
Goodreads átlag: 86% (4,29)
Moly.hu átlag: 93%

Fülszöveg:

2044-et írunk, és a valóság elég ronda egy hely. Az emberiség nagy részéhez hasonlóan a gimnazista Wade Watts is azt a kiutat látja zord környezetéből, hogy bejelentkezik az OASIS-ba, a világméretű virtuális utópiába, ahol az avatárján keresztül mindenki szabadon tanulhat, dolgozhat, és szórakozhat. Ugyancsak az emberiség nagy részéhez hasonlóan Wade is arról álmodozik, hogy ő találja meg elsőként a virtuális világ elrejtett kincsét. A szimuláció tervezőjeként ismert James Halliday ugyanis ördögi feladványt hagyott maga után, amelynek leggyorsabb megfejtője szédületes vagyonra és hatalomra tehet szert.

A Halliday által kifundált feladatok sikeres teljesítéséhez a popkultúra megszállott ismeretére van szükség, Wade pedig éppúgy otthon van a Gyalog galoppban, mint a Pac-Manben, a Rush életművében vagy az animékben. Amikor a tizennyolc éves srác hosszú évek kitartó munkája után megoldja az első feladványt, hirtelen a figyelem középpontjába kerül, és ez életveszélybe sodorja. Egyes játékosok ugyanis még a gyilkosságig is hajlandóak elmenni a mesés nyeremény megszerzéséért.

Ernest Cline első regénye a 2011-es megjelenését követően megkapta a rangos Prometheus-díjat, és mostanra a popkulturális irodalom egyik legfontosabb kortárs művévé vált. Több millió példányban adták el, világszerte óriási rajongótábora van, és készül belőle már a nagyköltségvetésű film is: Steven Spielberg rendezésében várhatóan 2017 végén mutatják be a mozik.

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2018. április 9. -- július 3.

Azóta, hogy felfedeztem a Ready Player One-t, tudtam, hogy egyszer el fogom olvasni; igazi kocka-regény ez, amit nem hagyhattam ki. Egyszer sikerült könyvtárból kihoznom, de akkor csak a párom olvasta el; később megvettem, rögtön két példányban, hogy az egyiket apunak adhassam (mert hogy volt ám kitől "örökölnöm" a kockaságot). Ő hamarabb sorra kerítette mint én, és utána minden adandó alkalommal megkérdezte, hogy na, elolvastam-e már.

Wade Watts [Forrás]

Véleményem

"Valami azt súgja, hogy ez lesz a számítógépes játékok történelmének legmonumentálisabb ütközete."

A 2040-es években járunk. A világ már nem úgy működik, ahogy most: az élet átköltözött a virtuális térbe. Az emberek reggel felébrednek, felveszik a haptikus felszerelésüket, bejelentkeznek az OASIS-ba, ahol aztán bármit megtehetnek. Ott dolgoznak, ott járnak iskolába, felfedeznek, kirándulnak, fejlődnek, gazdagodnak, ismerkednek, kalandoznak. Aztán robban a hírbomba: az OASIS megalkotója, a világ leghíresebb és leggazdagabb embere, James Halliday elhunyt. Örökösei nincsenek, minden vagyonát, hatalmát és az OASIS tulajdonjogát arra az egy emberre hagyja, aki megtalálja a Húsvéti Tojást, amit valahol az OASIS-on belül rejtett el. OASIS-felhasználók ezrei indulnak tojásvadászatra, öt évig senki nem talál semmit, míg nem 2045-ben Parzival neve felkerül a toplistára. Hirtelen újból fellángol a verseny, másodikként egy Art3mis nevű lány találja meg az első kulcsot, de az IOI nevű szupervállalat máris a nyomukban van. Ha nem adják el a lelküket az IOI-nak, akkor már nem csak a győzelemért kell küzdeniük, de a túlélésért is.

A Ready Player One merőben más, mint amit valaha olvastam. Jellegéből adódóan nincsenek szabályok, hiszen a cselekmény jelentős része egy programozott világban játszódik. Szóval ha a főhős  pl. óriásrobottá akar alakulni, vagy egy virtuális bolygón virtuális főhadiszállást akar felépíteni, mi akadályozhatja meg? Amit el lehet képzelni, azt meg is lehet valósítani - és Ernest Cline bebizonyítja, hogy nagyon sok mindent el lehet képzelni.

"Egyből sikerült magamra irányítanom a figyelmet: A repülő DeLoreanommal érkeztem, amit a Zemeckis bolygó Vissza a jövőbe- küldetésének teljesítésével szereztem. A DeLoreant egy (nem működő) fluxuskondenzátorral szerelték fel, én pedig önhatalmúlag kibővítettem és átalakítottam egy kicsit. Beszereltem a műszerfalba egy KITT nevű mesterséges intelligenciát (amit egy online árverésen vásároltam). Továbbá beleapplikáltam egy vörösen oszcilláló, Knight Rider-es érzékelőt a DeLorean hűtőrácsa fölé."

Érdekes feladat áll most előttem, mert nagyon szeretnék a könyvről szuperlatívuszokban beszélni, és meg is fogom tenni, de azért nem érzem hibátlannak. A cselekménye valami elképesztően izgalmas, mind az OASIS-on belül, mind azon kívül. Wade Watts egy mobilházparkban lakik, de az IOI kiszemeli magának, onnan mennie kell, saját lakást bérel majd, és az IOI székhelyét is meg fogja látogatni. Avatárja, Parzival bolygókon, sőt, szektorokon átívelő utazásokat tesz, amíg a tojást keresi, és nem egyszer kerül életveszélybe. Gondolhatná az ember, mi baj lehet, ez csak egy játék, majd feléled és folytatja, de az OASIS-ban ez nem így megy: ha a karakter meghal, minden cuccát elveszíti, és a nulláról kell elölről kezdenie. Parzivalnak, mint a Nr. 1 nyestnek (tojásvadász) bőven van vesztenivalója. Ó, és az OASIS amúgy sem csak egy játék. Az OASIS az élet.

Parzival és Art3mis [Forrás]

Parzival az abszolút esélyes a nyereményre, de szorosan követi őt Art3mis. Art3misről annyit tudunk, hogy blogot ír a tojásvadászatról, amelynek Parzival is rendszeres olvasója. Parzival belezúgott a lányba, pedig nem tudhatta, ki bújik el Art3mis avatárja mögé ("Sok nyest még azt is megkérdőjelezte, hogy egyáltalán nő-e, bár én nem tartoztam közéjük. Valószínűleg azért, mert képtelen lettem volna elviselni a tudatot, hogy a lány, aki teljesen elcsavarta a fejem, valójában egy Chuck nevű középkorú fazon, akinek szőrös a háta és kopaszodik."). Azon a végzetes estén, amikor Parzival megtalálja a Tojáshoz vezető első kulcsot, találkoznak, és bár Art3mis gyanakvóan, ellenfeleként kezeli Parzivalt, egy idő után összebarátkoznak. Parzival és Art3mis egymás legjobb ellenfelei és legjobb szövetségesei lesznek.

"Órákon át dumáltunk. Hosszú és csapongó beszélgetéseket folytattunk mindenféléről. Teljesen elkábított, amikor időt tölthettem vele. Mintha drog lett volna, amiből sosem elég. Úgy éreztem, tökéletes az összhang. Ugyanazok a dolgok érdekeltek minket. Ugyanaz volt a célunk. Minden poénomat értette. Megnevettetett. Elgondolkodtatott. Neki köszönhetően máshogy láttam a világot. Soha korábban nem volt más emberi lénnyel ilyen bensőséges kapcsolatom."

Ami a regény magját alkotja, az a rengeteg utalás a nyolcvanas évek popkultúrájára: zenék, filmek, számítógépes játékok tömkelege kerül említésre. Ettől minimálisan tartottam is, elvégre a nyolcvanas években én még halvány gondolat sem voltam. Szerencsére ez nem is okozott gondot, mert a szerző nem várta el, hogy ismerjük a szóban forgó filmeket, játékokat és a többit: ahol kellett, ott magyarázott és körülírt, minden másra meg ott a gugli. Megtehettem volna, hogy rákeresek a nem ismert címekre, de a sztori megértéséhez nem kellett, és nem akartam kizökkenni. Viszont az egyik alkalommal a könyvben felcsendült a New Ordertől a Blue Monday, címéről felismertem (alig néhány hónapja fedeztem fel, nagyon megtetszett) és már szólt is a fejemben a zene. Fantasztikus volt, és az, aki jártasabb a nyolcvanas években, sokkal többször élheti ezt át.

"A valódi életben nem voltam más, mint egy antiszociális remete. Egy kívülálló. Egy sápadt bőrű, popkultúra-megszállott kocka. Egy agorafóbiás otthonülő, igaz barátok, családtagok, és valódi emberi kapcsolatok nélkül. Csak egy újabb szomorú, elveszett, magányos lélek, aki egy bálványozott játékra pazarolja az életét.

Az OASIS-on belül viszont egészen más volt a helyzet. (…) Popkulturális ikon voltam, a virtuális valóság közismert rocksztárja. A nyestkörökben pedig legenda. Fenét. Egy isten."

Amitől esetleg mások tarthatnak, az az, hogy mennyire épül a regény a különböző számítógépes játékok működésére. Jelentem: nagyon! Én speciel gamer vagyok, nem zavarodok össze az olyan kifejezéseket hallva, mint az XP, az MMORPG, PvP/PvE, FPS, loot, meg a többi, de akinek ez kínai, lapozzon hátra, van ott egy kis fogalomtár.

Na, essünk túl azon a három dolgon is, ami kevésbé tetszett a könyvben. Az egyik ilyen a túlmagyarázás: a szerző tényleg mindent nagyon aprólékosan elmagyaráz, hogy az is megérthesse, aki nem mozog otthonosan a számítógépes játékokban. Nem akarom ezt hibaként emlegetni, hiszen egyes olvasóknak ez jó, másoknak meg kevésbé, szóval nehéz - ha nem lehetetlen - megmondani, mennyi magyarázat lenne ideális.

"Eszembe jutott, milyen büszkeséget éreztem, amikor megvásároltam ezt a sok csúcsminőségű hardvert. Egy év elmúltával azonban már képes voltam annak látni, ami valójában volt. Bonyolult kütyü az érzékeim megtévesztésére: egy szerkezet, ami lehetővé tette, hogy egy nem létező világban éljek. A berendezésem összes alkotóeleme rács volt a cellában, ahová önként és dalolva bebörtönöztem magam."

A második dolog, ami előtt értetlenül állok, az az idő-tényező. Az embernek vannak fiziológiai szükségletei, enni, aludni kell, ezek pedig időbe telnek. Tegyük fel, hogy minden maradék idejüket az OASIS-ban töltik, ahol dolgoznak/iskolába járnak, azon túl pedig szocializálódnak és fejlesztik az avatárjukat. Az igazi nyestek pedig tanulmányozzák Halliday életművét, élettörténetét és egy egész évtized popkultúráját. Wade azt állítja, megnézett minden olyan filmet és sorozatot, amit Halliday is, és játszott (sőt, mesteri szintre fejlesztett) minden olyan játékot, amit Halliday is. És ezeket rendszeresen meg is teszi, mondjuk minden hónapban végignézi Halliday kedvenc filmjeit és végigjátssza kedvenc játékait. ("Az elmúlt hat év során egész pontosan 157-szer néztem meg a Gyalog galoppot. Minden szavát kívülről tudtam.") Felmerül bennem a kérdés: ennek a srácnak vajon hány órából áll egy napja, biztosan nem 24-ből, mint nekünk, földi halandóknak.

[Forrás]

Végül a harmadik dolog: túl sok a szerencsés véletlen. Sokszor azt vettem észre, a sztori nem egy jól megtervezett vonalon haladt, hanem épp amilyen őrült ötlete támadt az írónak. Mondok egy példát: Wade rájön, hogy hol fogja megtalálni az első kulcsot. De hogy jusson oda? Gyalog órákba telhet, a transzportálás pedig kreditbe kerül. Hoppá, eszébe jut, hogy az iskolája állja a transzportálás költségeit, ha az iskolai csapat meccsén szurkolóként akar részt venni. Ó, micsoda szerencse, pont lesz is ma egy barátságos mérkőzés, pont a kulcs közelében! Vagy egy másik példa, amikor az IOI rájön Wade személyazonosságára, de mekkora szerencse, hogy Wade előtte feltörte az iskolai adatbázist és megváltoztatta a személyes adatait. Szóval úgy érzem, hogy amikor a szerzőnek eszébe jutott egy új ötlet, fogta magát és úgy alakította a szálakat, hogy az pont jó legyen, az eléje gördülő logikai nehézségeket pedig egyetlen csapással szétvágta, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót.

Viszont abszolúte megértem a könyvet övező hájpot: mind az alapötlet, mind a cselekmény megérdemli a rajongást. El tudom képzelni, hogy egyszer, a jövőben a Ready Player One-t a huszonegyedik század klasszikusai között fogják emlegetni, főleg, ha a könyvben felvázolt jövőkép meg is valósul (amit szintén esélyesnek tartok, de nem az elkövetkező 20 évben).

"Ekkor jutott eszembe, hogy beláthatatlanul hosszú idő óta először érzem azt, hogy a legkevésbé sem akarok újra bejelentkezni az OASIS-ba."

A film

A könyvből el is készült a film, idén került a mozikba. Érdekessége, hogy Steven Spielberg rendezte, akinek a neve kétszer is feltűnt a könyvben: "Végigrágtam magam kedvenc rendezőinek teljes filmográfiáján. Cameron, Gilliam, Jackson, Fincher, Kubrick, Lucas, Spielberg, Tarantino. És persze Kevin Smith."

Hát... megnéztem. Látványos volt, ötletes, izgalmas, csak épp nem sok köze volt a könyvhöz. Gondolom, a forgatókönyvíró hazavitte Ernest Cline művét, elkezdte olvasni, aztán félretette, és a kutyája széttépte és megette a könyvet. Ő biztosan megpróbálta összeilleszteni a megmaradt cafatokat, így született meg a film forgatókönyve. Más magyarázat nem létezhet.

És még ha meg is próbálom a könyvtől függetlenül kezelni a filmet, talán még nagyon jó is lehetett volna... ha nem úgy érzem végig, hogy valami erősen megvágott változatot nézek, vagy meglaggolt a lejátszóm és egész jeleneteket ugrott át. (Pl. az igazi H honnan ismeri az igazi Daitót és Shót? A Hatosok mikor és hogy jutottak el a harmadik próbáig?) A könyvnek azt róttam fel, hogy túl sokat magyaráz, na a film meg semmit. Kíváncsi lennék, hogy aki a könyvet nem olvasta, értette-e a filmet, mert hogy mi, akik olvastuk is, ketten kellettünk ahhoz, hogy megfejtsük, mi történik és miért.
Amit viszont nagyon eltaláltak, az a film hangulata. Annyira jó zenéket válogattak hozzá (nem volt nehéz, ezek a zenék a könyvben is benne vannak... javukra szóljon, hogy legalább zenei téren alkalmazkodtak a könyvhöz), hogy amíg a szemem a látványt csodálta, addig a lábam külön életet élt, és a zenére mozgott. You should be dancin' yeah...

Suzanne Collins: A kiválasztott

Sorozat: Az éhezők viadala trilógia 3.
Oldalak száma: 352 oldal
Megjelenés éve: 2011
Eredeti megjelenés: 2010
Fordította: Totth Benedek
Kiadó: Agave
Eredeti cím: Mockingjay
Besorolás: YA, disztópia, sci-fi
Goodreads átlag: 80% (4,03)
Moly.hu átlag: 85%

Fülszöveg:

Bár minden ellene szólt, Katniss Everdeennek kétszer is sikerült élve kikerülnie az Éhezők Viadalából. Túlélt minden megpróbáltatást, de még mindig nincs biztonságban. Mert a Kapitólium bűnbakot keres a lázadás miatt. Snow elnök pedig egyértelművé tette: a Kapitólium haragja elől senki sem menekülhet. Sem Katniss családja, sem a barátai, sem pedig a 12. Körzet lakói. 

De közeledik a végső forradalom ideje. Amikor a nép végre szembeszáll a zsarnoksággal. És ebben a forradalomban Katnissnek döntő szerepe lesz. Az ő bátorságától, kitartásától és eltökéltségétől függ Panem jövője. Mert ő a kiválasztott. De maradt-e elég ereje hozzá, hogy megvívja az utolsó, mindent eldöntő harcot?

Én és a könyv

Ekkor olvastam: 2018. január 29. -- február 11.

A trilógia első részét, Az Éhezők Viadalát 2014 decemberében olvastam, a másodikat (Futótűz) pedig 2016 júliusában, és végül a harmadikat is sorra kerítettem. A filmeket mindet láttam korábban, így nagy meglepetésre nem számítottam.

Véleményem

[Forrás]

Katnisst a lázadók kihozzák az arénából, de Peeta a Kapitólium fogságába esik. A Tizenkettedik körzetet Snow elnök porig égeti; a maroknyi túlélőt az eddig elpusztítottnak hitt Tizenharmadik körzet fogadja be. A Tizenharmadik és Coin elnök a lázadás gócpontja; azt akarják, hogy Katniss legyen a kampányarcuk. Katniss feltételeket szab, de belemegy, hogy ő legyen a Fecsegőposzáta, és propagandafilmeket forgassanak, amelyek majd táplálják a felkelés tüzét. De Katniss nem elégszik meg a kamerák előtti szerepléssel; ő egyetlen dolgot akar, de azt nagyon: meg akarja ölni Snow elnököt.

"A bosszúvágy hosszan és forrón tud izzani az ember lelkében. Főleg, ha minden tükörbe vetett pillantás csak megerősíti a bosszú jogosságát."

Általában értetlenül állok azelőtt, hogy egy könyvből két részes filmet készítsenek, de most nagyon is megalapozottnak találom a döntést. A könyvet ugyanígy két részre lehet osztani: az első a propagandafilmekről szól, és hogy vajon Katniss hajlandó-e részt venni bennük; a könyv második fele már a tényleges lázadás eseményeit mutatja be.

Kezdjük az első felével. Katniss a Tizenharmadikban, Peeta a Kapitóliumban. Katniss vért akar, Snow vérét. Nem akar beállni a lázadók közé, mert csak Peeta sorsa érdekli. Ám Katnissnek szüksége van a lázadókra, hogy a Kapitólium közelébe férkőzhessen, és a lázadóknak is szüksége van a Lángra Lobbant Lányra, hogy népszerűsítsék a lázadást. Csakis ezért vállalja el Katniss a Fecsegőposzáta szerepét. Megkezdődnek a forgatások, innentől Katniss megírt szerepben, sminkben tetszeleghet a kamerák előtt. A filmek megteszik a hatásukat: a Kapitólium őrjöng, a lázadók előnyhöz jutnak. Épp csak Katniss nem boldog, hiszen ő "túl értékes" ahhoz, hogy ténylegesen részt vehessen a harcokban, és még Peetát is kínozzák a Kapitóliumban. A könyv első feléből készült film teljesen jól meséli el a történéseket, adaptációhoz képest szokatlanul pontosan követi az eredeti eseményeket.

A Fecsegőposzáta [Forrás]

A könyv második fele már jóval izgalmasabb volt, mégis csalódtam. Ugye megvan az érzés, amikor egy remek könyvből filmet készítenek, mi meg a moziban hüledezünk, hogy mi volt ez? Na, most így jártam én is, csak fordítva. A film annyival eseménydúsabb, hatásosabb volt, nem tudtam közben nasizni, mert nem ment volna le a torkomban lévő gombóctól. Ehhez képest a könyvet szinte unottan olvastam, habár a történet 90 százalékban egyezett, mégsem gyakorolta rám ugyanazt a megsemmisítő hatást.

"Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel."

Kétszer majdnem el is pityeredtem. Minden háború áldozatokkal jár, és Suzanne Collins volt olyan kegyetlen, hogy megölje a két kedvenc szereplőmet. Egyikük halálára emlékeztem a filmből, de a másik teljesen felkészületlenül ért.

Ha már kedvenc szereplőknél tartunk, muszáj megemlítenem a legutáltabb karaktert is, aki se nem Snow, se nem Coin, hanem Katniss. Eddig sem szerettem őt kimondottan, de most egészen mélyre süllyedt a szememben. Katniss magának való, egy igazi, utálatos kaktusz; magára vethet, aki a közelébe megy. Érthetetlen, hogy ketten is szerelmesek belé, de az még érthetetlenebb, miért próbálja lenyomni a torkunkon a szerző ezt a szerelmi háromszöget. Erőltetett az egész, Katniss egészen biztos, hogy nem szerelmes sem Gale-be, sem Peetába, nemhogy mindkettőbe. Forgattam a szemem, amikor Katniss arra gondolt, mennyire hiányzik neki Peeta; egyáltalán nem jöttek át az állítólagos érzelmei.

Én utálom a legjobban, hogy kissé lehúztam a trilógia befejező kötetét. Az első két rész olyan szenzációs volt, hogy A kiválasztottól egyszerűen többet vártam.

A filmek trailere

A trilógia részei

1. Az éhezők viadala

2. Futótűz

3. A kiválasztott

Cecelia Ahern: A Vétkes

Sorozat: A Vétkes 1.
Oldalak száma: 382 oldal
Megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés: 2016
Fordította: Bottka Sándor Mátyás
Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Flawed
ISBN: 9789632935362
Besorolás: YA, disztópia
Goodreads átlag: 81% (4,06)
Moly.hu átlag: 93%

Fülszöveg:

A skarlát betű és A beavatott izgalmas és gondolatébresztő ötvözete a bestsellerszerző, Cecelia Ahern lélegzetelállító regényében.

Celestine North minden szempontból tökéletes életet él. Példás testvér és gyermek, osztálytársai és tanárai kedvelik, és a barátja is lenyűgöző pasi. Egy nap azonban váratlan helyzetben találja magát, és ösztönösen dönt. Szabályt szeg, ez pedig hatással lehet egész életére. Akár börtönbe is kerülhet. Kiközösíthetik, megbélyegezhetik, billogot süthetnek rá. Lehet, hogy Vétkessé nyilvánítják.

Az ismert sikerszerző, Cecelia Ahern fiatal felnőtteknek írt első regényének társadalmában csak az engedelmeseknek van helye, a lázadást csírájában elfojtják. Egy fiatal lány, aki kiáll magáért, mindent elveszíthet.

A Vétkes és folytatása, a Perfect hamarosan a mozivásznon is látható lesz, filmes jogaikat nemrégiben megvásárolta a Warner Bros.

Én és a könyv

Olvasva: 2017. szeptember 4-8.

Cecelia Ahern nevével akkor találkoztam először, amikor megnéztem az Utóirat: Szeretlek című filmet. Később, miután moly lettem, sokszor szembejöttek velem a könyvei, de nem igazán olvasok olyan történeteket, amelyek csak romantikusak, és semmi fantasy, semmi akció. Azt tudtam, hogy ez a könyve, A Vétkes állítólag más, ezért felkerült a várólistámra, de egyáltalán nem terveztem, hogy a közeljövőben elolvasom. Annyira örülök, hogy kiválasztották nekem a TVK-ra!

Véleményem

[Forrás]

Adott egy tökéletesen igazságos társadalom, ahol a bűnösöket megbüntetik, azokat pedig, akik rossz döntéseket hoznak, megbélyegzik és kitaszítottá teszik. Celestine North már ebben a világban nevelkedett. Celestine okos lány, de eszébe sem jutott a társadalmuk hibáin gondolkodni, amíg a saját szemével nem látta, milyen igazságtalan ez a "tökéletesség". A kétségei fogják a vesztét okozni; hamarosan nagyon közelről fogja megismerni a Vétkesek életét.

A Vétkes nagyon közel áll ahhoz, hogy a kedvenc könyveim közé kerülhessen. Disztópia, ráadásul európai, és aaaaaannyira izgalmas! (Aki ismer, tudhatja, hogy én az akciót minden könyvben elvárom.) Cecelia Ahern a kegyetlenkedéstől sem retten vissza. Borzalmas jeleneteket írt bele a könyvbe, nagyon rossz volt olvasni, de pont ezek tették hihetővé a történetet.

A világfelépítést egyszerre imádtam és gyűlöltem. Tetszett, mert egyedi és jól kidolgozott, de nem tetszett, mert annyira igazságtalan! Én amúgy is nehezen viselem az igazságtalanságot (és csak enyhén fejeztem ki magam), és ebben a könyvben sokkal többet kaptam belőle, mint amit fel tudok dolgozni. Olvasás közben végig dühös voltam, és azóta is, akárhányszor visszagondolok a könyvre. Ha a saját érzéseim mögé nézek, akkor viszont el kell ismernem, az egész Vizsgálóbizottság, billogozás és száműzetés-nélküli-száműzetés ötlete zseniális. 

"Mi azt valljuk, hogy a vétkesség megerősít. Aki hibázik, tanul belőle. Ha valaki soha nem hibázik, hogyan tanulja meg, mi a helyes, és mi nem, hogyan ismeri meg önmagát? Honnan tudja, mit képes, és mi nem illik a személyiségéhez? Minél több hibát követ el az ember, annál többet tanul."

Celestine-t kedveltem is meg nem is. Idegesített, hogy mindenki tökéletesnek nevezi őt (ha jól emlékszem, egyszer saját magát is jellemezte ezzel a szóval). Ne már! Annyira azért nem volt különleges. Olvasóként azonban végigkövethetjük az átalakulását, ahogy „tökéletes” állampolgárból lázadó lesz. Eleinte ugyanis Celestine is megvetette a Vétkeseket, később már emberszámba vette őket, végül pedig rájött, hogy sokszor pont azok a vétkesek, akiken nincs billog. Belelát Crevan (a Vizsgálóbizottság elnöke, egyben Celestine barátjának az apja) ügyeibe, hogy kiket és milyen ürüggyel billogoztat meg, és mi ezzel a végső célja. Celestine-nel az ügy személyessé válik, Crevan új küldetése, hogy a lányt kiiktassa, mielőtt az romba dönti a hatalmát.

A többi szereplő sem lett a szívem csücske. Azt hiszem, itt mindenki megteszi azt, amit kell, hogy túlélje, még ha ez azzal is jár, hogy másokat bánt vele. Például ott van Celestine nővére, Juniper, és C. barátja, Art. Lehet, hogy mindketten jó emberek, de annyira nem, hogy egy Vétkes mellé álljanak. És ha a karaktereket nem is szerettem, azt igen, hogy nem feketék és fehérek. (Csak semmi rasszizmus, nem a bőrszínükre értem, hanem arra, hogy van személyiségük!)

"Megtanultam, hogy bátornak lenni azt jelenti: végig érzed magadban a félelmet. A bátorság nem tünteti el a rettegést, csak harcol, megküzd vele minden szó, minden lépés előtt. Csatázik vagy táncol vele, hogy kiderüljön, felül tud-e kerekedni rajta. Bátorság kell ahhoz, hogy legyőzd a félelmeidet, de ahhoz, hogy bátor lehess, kell a félelem is, amin felülkerekedsz aztán."

Egyetlen dolgot tudok „hibaként” felhánytorgatni: hogy lett Carrick fontosabb Celestine-nek, mint Art? Carricket nem is ismerte, semmit sem tudott róla, Art pedig egész életében ott volt neki, mégis, ha Carrick eszébe jutott, Artot már el is felejtette. Ez jobban zavart a könyv elején; a végére már én is gondolkodás nélkül Carricket választottam volna Art helyett.

Na szóval, hatalmas pozitív csalódás ez a könyv! A történet YA-mivolta kimerül ebben a Carrick vs. Art háromszögben, azt leszámítva nem érződik a könyvön, hogy kamaszokról íródott. Nagyon ajánlom 16 éven felül, felső korhatár nélkül; senkit ne tántorítson el a YA-címke!