Gwendolyn egész életében unokatestvére, Charlotte árnyékában élt. Charlotte volt a szép, az okos, a művelt, a tökéletes... és az időutazó gén öröklője. Megkapott mindent, amit akart: mindenre kiterjedő képzést, figyelmet és egy jó pasit, Gideont, aki szintén időutazó. Charlotte volt az abszolút nyertes... amíg ki nem derült, hogy mégis Gwen a családi örökség hordozója.
Attól fogva Gwen élete a feje tetejére áll: mindenfajta előzetes kiképzés nélkül a múltba kell utaznia Gideon oldalán, hogy teljesítse a küldetést; minden időutazó vérének a kronográfba kell kerülnie! Az ám, de rég eltűnt rokonaik, az áruló Lucy és Paul mindenáron meg akarják akadályozni a küldetést. És ha ez még nem lenne elég, az az átkozott Gideon átkozottul pofátlan tud lenni, és mégis olyan aranyos...
Bevallom, sokáig taszított ez a könyv: német, csúnya a borító, nyálasnak hangzik, az időutazás témájában pedig szinte mindig lehet logikai bakit találni. Egy kihívásra mégis el kellett olvasnom, és hát nem bántam meg! Oké, nem lett a kedvencem, ezt ki is fejtem alább, mégis hirtelen arra eszméltem, hogy újabb száz oldal repült el a történetből, annyira olvastatta magát!
A szereplők személyiségébe nagyon bele akarok kötni. Egyiküknek sem voltak állandó személyiségjegyei, ami által kicsit be tudtam volna skatulyázni őket. Pl. Gwen hol buta, hol szerencsétlen, hogy mérges, hol szerelmes, stb. Egyik gondolatában még elítéli és féli az őket körülvevőket, a következő mondata mégis arról tanúskodik, hogy teljesen megbízik bennük, nyitottan közeledik feléjük. Egy másik példa: Falk (Gideon nagybátyja) ellenségesen viselkedik Gwennel, aztán a következő pillanatban viccelődik, mosolyog, régi történeteket mesél neki. Ó, és ez szinte az összes szereplőre jellemző. Kutya legyek, ha értem!
Muszáj megjegyeznem azt is, hogy a szereplők igen különleges neveket kaptak az írónőtől. A valóságban mekkora lenne az esélye, hogy egy történetben szerepeljen Gwendolyn, Gideon, Gordon és Grace? Mintha Gier kissé előnyben részesítené a G betűt, nem? :)
Egyébként a sztori alapja tetszett, biztos vagyok abban, hogy még sokkal többet ki fog hozni belőle az írónő a további két kötetben. Az elvárásom csak annyi volt, hogy logikai bakit ne találjak benne, és ez teljesült. Nem kaptam cserébe nagy durranásokat sem (kivéve a legvégén, amikor rájöttem, kik is valójában Lucy és Paul; na az ütött). Mégis valami nagyon megfogott ebben a könyvben; nem imádtam, de megszerettem, annyira bájos és aranyos regény. Hamarosan sort kerítek a következő részre is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése