Zakály Viktória: Hanna örök

Sorozat: Szívritmuszavar 2.
Terjedelem: 210 oldal
Megjelenés éve: 2013
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadói sorozat: Vörös pöttyös
ISBN: 9789633735404
Besorolás: romantikus
Moly.hu átlag: 89%

Fülszöveg:
Ami köztünk van, soha nem múlik el.

Egy lehetetlen szerelemben nem létezhet happy end… Vagy mégis? Hanna hét éven át várt arra, hogy együtt lehessen szerelmével, de a múlt fájdalmát nem képes kitörölni ritmuszavaros szívéből. Olyannyira, hogy ezúttal egy kórházi ágyon meséli el orvosának annak a történetét, miért képtelen rávenni magát, hogy beleegyezzen a szív-transzplantációba. Hanna újra megtalálja az otthonát, elveszít és kap valakit az élettől, újra képes lesz szívből nevetni, de a spanyolországi utazásán is csak a tenger moraját hallja a szíve hangja helyett. Pedig az nem hazudik, súgja neki, mit kellene tennie, csak a fiatal nő ellenkezik. Végül igent mond és megtalálja azt, ami mindig is ott volt a ködön túl, ahol a tengert sejtette.

Utóirat: visszatérek Csöngére.

Én és a könyv

A duológia első részét, a Szívritmuszavart 2016 januárjában olvastam. Nem lett a kedvenc könyvem, de nagyon megfogott, mert teljesen át tudtam érezni, milyen az, amikor eljön a nagy szerelem, és rövid boldogság után csak nagy fájdalmat hagy maga után. Nyilván tudni akartam, a főszereplő élete hogyan folytatódhat, de halasztgattam is, mert éreztem, hogy ez nem az a happy end lesz, amire vágytam.

Véleményem

Az első kötet, a Szívritmuszavar minden szempontból érdekes könyv volt. Nem a megszokott regény formában íródott; tulajdonképpen egy hosszúra nyúlt levél volt a lánytól a fiúnak, amelyben nem csak kettejük szerelmének történetét írja le, hanem érzéseit, emlékeit, kételyeit is. Ennek megfelelően a két főszereplőnek nem volt neve, csak annyit tudtunk, hogy voltál "te" meg voltam "én". A könyv egyébként igaz történetet mesél el, ezért is vágott úgy mellbe. Egy kicsit én is "én" voltam, az elkeseredett, de nagyon szerelmes lány, aki annyira nem bír a szomorúságával, hogy muszáj papírra vetnie az érzéseit.

"Ez lenne a szerelem? Valami fáj és hidegen éget belülről, a feje tüzel, keze remegve keresi a kapaszkodót. Nem lát, nem hall, egy sötét univerzumban lebeg, s csupán bolygójának egy aprócska holdja. Beleszorult a szíve a fájdalomba, ahogy a gondterhelt arcú férfit nézte, át akarta ölelni és többé nem elengedni, de az ölelés a legfájóbb dolog a világon, ha nem viszonozzák."

A folytatás, a Hanna örök annyiban más, hogy teljes egészében fikció. Itt végre megtudjuk a két főszereplő nevét: Hanna és Ádám. Ők ketten végre újra összejöttek, de a boldogságuk most is nagyon hamar véget ér: Ádám minden előjel nélkül eltűnik Hanna életéből. A nő összeomlik; egyszer is nehéz túlélni, nemhogy másodjára. Egy fiatal orvos, Andrej talál rá Hannára, neki köszönheti az életét, és még annál is többet. Andrej és Hanna között olyan kapcsolat alakul ki, ami valahol félúton van a barátság és a szerelem között; egyik oldalról ez, a másik oldalról amaz az erősebb. Hanna megtudja, hogy gyermeket vár, de szívbetegsége miatt nem lehet biztos benne, hogy túléli a szülést; ennek ellenére eszébe sem jut elvetetni. Andrej végig Hanna mellett áll, mindenben támogatja, de a nő szerelme Ádám iránt csak nem múlik. Az évek telnek, Hanna még mindig próbálja elfelejteni azt az embert, aki mellett a legboldogabb volt és aki nélkül nem tud élni. De újra egymás útjába sodorja őket az élet, és Hanna szíve ezt a terhet már végképp nem tudja elviselni.

Könnyen fel tudtam venni a történetszálat, ugyanis a Hanna örök hangulata nagyon hasonlít a Szívritmuszavaréra: mindent átitat a reménytelenség, a fájdalom, a magány. A tudat, hogy nincs veled az az ember, aki a világodat jelenti. Nem mondom, hogy a kötet csak szomorú eseményekből áll, de igen, azok vannak túlnyomó többségben, és a kvázi boldog pillanatok is keserű szájízt hagynak maguk után. Sokszor az volt az érzésem, hogy Zakály Viki nem egy olyan történetet akart elénk tenni, ami akár valós is lehetne; hanem egy olyat, ami annyira fájdalmasan szomorú, hogy még annak is összetörik a szíve, akinek nincs. Mert hogy valakinek (pl. Hanna és Ádám) ennyire balsorsú legyen az élete... az már hihetetlen.

Ádám ugyebár ebben a kötetben sem szerepelt sokat, csak a hatása érződik. Egészen a legvégéig nem tudtam eldönteni, mit gondoljak róla: nem értettem őt, és arra sem adott okot, hogy megkedveljem. Aztán ott van Andrej, aki viszont teljesen antipatikus volt. Nem azért, mert rossz embernek tartanám őt, csak nem tetszett, ahogy rá akarta erőltetni magát Hannára. Hannától egyetlen dolgot irigylek: akármekkora pofont is oszt neki az élet, ő mindig fel tud állni. A helyébe képzeltem magam, és úgy gondolom, én is sorra ugyanazokat a döntéseket hoztam volna meg, mint ő. 

"Ez nem egy érzés, nem egy vágy a szívemben. Az, hogy szeretlek, én magam vagyok, nem tudom megtagadni, ahogy saját magamat sem tagadhatom meg. Úgy beleittad magad a bőrömbe, belegyökereztél a szívembe, hogy nem tudlak onnan már soha eltüntetni."

Azt viszont nem tudtam, hogy kezeljem, hogy míg az első kötet cselekménye valóban megtörtént, a másodiké már kitaláció - ennek megfelelően a Szívritmuszavar főszereplője maga Zakály Viki, míg a Hanna öröké egy fiktív szereplő. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy a kettőt össze kell egyeztetnem a fejemben, de nagy nehezen sikerült.

Akkor szakadt el bennem először a cérna, amikor Hanna szeretett édesapja elhunyt. Nekem ez még a végkifejletnél is jobban fájt. Hanna annyira nagyon közel állt az apjához, és én ezt annyira átéreztem, hogy Hanna gyásza hirtelen belém került, fájni kezdett a torkom, nyeltem a könnyeimet, és végül nem bírtam tovább. Hosszú percekig vigasztalhatatlanul sírtam. Ilyet soha, egyetlen könyv sem ért még el nálam azelőtt.

És akkor a végkifejletről... a legnagyobb klisé, ami csak létezhet. Igazából csak azért nem számítottam rá, mert nem hittem, hogy a szerző egy ilyen életút után, mint amit a szereplőinek szánt, még meg mer lépni egy ekkora gonosz, kegyetlen húzást. Mégis, mindennek ellenére ez a befejezés gyönyörű, és igazán jó lezárása a történetnek.

"Hogy is gondolhattad, hogy az a szerelem, amely megváltoztatta az életemet, majd tönkretette a legszebb álmaimat és reményeimet, maradandó és látható nyom nélkül helyrehozható?"

Három dolog volt, ami zavart a regényben: az egyik a "balszerencse áradása", mint már fentebb említettem. A második, hogy Hanna gyermeke olyannyira a háttérbe került, ahogy egy gyermeknek sosem lenne szabad. Hannán nem érződött az, hogy átértékelődött volna az élete akkor, amikor anyává vált. A harmadik negatívum nem a történetvezetéssel, hanem a stílussal kapcsolatos: a könyv nyelvezete már-már szépirodalmi. Ez egy szerelmes levélnél nem volna éppen baj, de miért kell ráhúzni ezt a stílust a párbeszédekre is? Még ha Hanna (aki ugyebár költőnő) ilyen költőien is fogalmaz élő beszédben, nehezen hiszem, hogy hasonlóan fennkölt válaszokat kap vissza az ismerőseitől.

Hibái ellenére a Szívritmuszavar mindkét része maradandó élmény. Rengeteg érzelmet váltott ki belőlem a történet, tán még többet is, mint szerettem volna. Felmerült bennem a kérdés: melyik a kevésbé rossz? Titkolni a társad elől, hogy a te szíved másé, vagy magadra maradni, de legalább azt érezhetsz, amit akarsz? Itt nem létezik jó válasz. És még csak nem is biztos, hogy szabadon dönthetsz: lehet, hogy az élet teszi meg helyetted.

A sorozat részei

1. Szívritmuszavar

2. Hanna örök