Ám
a megbízhatatlan természet véget vet az immár hármas idillnek – közben ugyanis
gyermekük született -, mert ezúttal a szigetről sodorja el a kis csónakot a
végtelen vizekre…
Arthur Lestrange
Bostonban élt 9 éves fiával, Dick-kel, és 8 éves unokahúgával, Emmeline-nel. A
férfi azonban beteg volt, így olyan helyre akart költözni, ahol nagyobb esélye
van a gyógyulásra, ezért vett egy birtokot Los Angelesben, valamint ezért választotta
inkább a tengeri utazást is.
Az utazás során azonban
tűz ütött ki a hajón, és mindenki menekülőre fogta, miután egy matróznak, a
kétbalkezes Button bácsinak eszébe jutott, hogy a pincében puskaport látott.
Így került egy mentőcsónakba Button bácsi és a gyerekek, a többiek elvesztek a
tengeri ködben.
Hosszú ideig
hánykolódtak a csónakban, már a vén matróz is kezdte elveszíteni a reményt –
pedig nem mondhatni őt éppenséggel pesszimistának -, amikor is szárazföldön
ébredtek. Nem is akármilyen szárazföldön: egy olyan helyen, amilyennek a Paradicsomot
képzeljük.
Itt éldegélnek
hármasban több mint két évig, ezalatt annyi akció történik, hogy jön egy
cethalászhajó (elbújnak előle), majd elmegy. Dick egy napon egy régi hordóban
rumot talál, ezt Button bácsi gyorsan kezelésbe is veszi. Szegény öregnek ez
lett a veszte.
Ettől fogva a kamaszok
egymásnak maradtak, semmi meglepő nincs abban, hogy kialakult közöttük a
vonzódás (maximum az, hogy mindez egyik pillanatról a másikra). A lány kisfiút
szül, akit Hannah-nak neveznek el.
Egy hatalmas vihar után
a sziget másik felébe kell menniük élelemért, és míg Dick a parton banánra „vadászik”,
addig Emmeline a kicsivel a csónakban marad. A csónak lecsúszik a partról, Dick
utánuk úszik, és a lagúna ura, a cápa vacsorában reménykedik. A kis család így
sodródik el otthonuktól, evező nélkül, egy éhes cápával a csónak körül. A
reménytelenségből nincs más kiút, mint a halálos piros bogyók a csónak aljában…
Mások értékelései
alapján úgy tűnik, ez a regény is nagyon megosztó, bár talán többen vannak,
akik inkább a filmre esküdnek. Én is a filmre szavazok, de ettől a könyvet is
jónak találtam, néhány hibával:
1. Miért nem esik egyetlen
szó sem arról, hogy Emmeline nővé érik? Egy lány életében ez nagyon fontos
dolog. Főleg Emmeline életében, aki egyébként nem is tudhatta, miért vérzik, és
honnan jön az a vér, és miért; én a helyében nagyon megijedtem volna.
2. Ugyanez a téma Emmeline
terhességével is: nem hiszem el, hogy egyikük sem vette észre, hogy a lány hasa
egyre nagyobb és nagyobb, mindene fáj, és mintha belülről rugdosná valaki. Azt
mondja, rosszul érezte magát, elaludt, és mikor felébredt, ott volt mellette a
baba. Vajon az író ennyire semmit sem tudott a terhességről, hogy inkább ki is
hagyta a történetből?
3. Túúúl kevés akció,
szinte semmi izgalmas nem történt, csak egy cethalászhajó, Button bácsi halála,
a polip támadása, egy nagy vihar, és mikor végül kisodródtak a tengerre.
És íme a pozitív
megjegyzések:
1. Mások a könyv hibái
közé sorolják a rengeteg tájleírást is, én viszont kivételesen élveztem őket.
Minden vágyam egyszer egy hasonló helyre eljutni, és a képzeletemben annyira
szépen megelevenedtek a leírtak, mintha én magam is ott lettem volna.
2. Kifejezetten tetszettek
a rövid fejezetek, azt a hatást keltette, hogy könnyen olvasható a regény.
3. Button bácsi és a
meséi. Button bácsi nekem nagyon szimpatikus karakter volt eleinte (amíg a
rumot meg nem találták). Igazán szót értett a gyerekekkel, akkor is, amikor a
kis Dick bevágta a hisztit. Vicces dolgokat mesélt, a kedvenc történetem a
disznó és a kecskebak története volt – jót nevettem rajta, ahogy elképzeltem őt
mesélni. J
Olvasás közben olyan
dolgokon is megakadt a szemem, amit se nem jónak, se nem rossznak találtam,
hanem leginkább furcsának:
1. Felmerül a vérfertőzés
kérdése, amit sokan elítélnek, emiatt rossz szemmel nézik a történetet. Magát a
vérfertőzést persze én is elítélem, de ebben az esetben megértem. Tény, hogy
Button bácsi halála után a kamaszok úgy élnek tovább, mint egy pár, erre
kényszerülnek. A fajfenntartás pedig egy ösztön, és az ember ugyebár ösztönlény…
Ott, az isten háta mögötti szigeten pedig nincs rajtuk kívül senki.
2. Szegény Dick milyen
nevet kapott már annak idején… Ez az angolul nem beszélő olvasóknak talán nem mond
semmit, de az amerikai szlengben olyan dolgot jelent, amilyen névre sosem
keresztelném el a fiamat. Oké, mondjuk Hannah-nak sem! :))
Mivel a filmadaptációt
már láttam, így nem lepődtem meg a végkifejleten. Arra viszont nem emlékszem,
hogy Lestrange a végén rájuk talált volna. Ez volt a leginkább szívszorító
jelenet a könyvben, nem csak azért, mert a gyerekek örökre elaludtak, hanem
azért is, mert olyan közel volt a segítség, és Lestrange álmának valóra válása…
Tehát összességében
nekem tetszett, és élveztem. Az ember nem is kívánhatna ennél kiválóbb lakatlan
szigetet. És most újból kedvet kaptam a filmadaptációhoz is. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése