(Hercule Poirot 21.)
-
Elinor Katherine Carlisle – szól hozzá az ügyész -, ön gyilkosság vádjával áll
előttünk. Bűnösnek vallja magát?
A
lány szeme előtt összefutnak az arcok. Úgy érzi, sűrű köd veszi körül. Mozdulni
sem tud, a beszédből csak egy-egy szó jut el a tudatáig.
-
Bűnös vagy nem bűnös? – hangzik el másodszor is a kérdés.
-
Nem vagyok bűnös – jelenti ki, de maga sem tudja, igazat mondott-e.
Egymás
után állnak elő a tanúk, egyre bonyolultabbnak látszik a helyzet. De színre lép
Hercule Poirot, a kistermetű belga mesterdetektív, és minden megvilágosodik.
Agatha
Christie ezúttal is izgalmas bűnügyi regénnyel szolgál olvasóinak.
Ezt a könyvet már több
mint egy éve kaptam kölcsön a pároméktól, és a várólista-csökkentés miatt
vettem végre elő. Ha ez a kihívás nincs, nem tudom, meddig halogattam volna… No
de nem tettem, és ennek nagyon is örülök! J
Elinor és Roddy mondhatni
unokatestvérek (nem vér szerint), de házasodni készülnek, és nagy vagyonra
számítanak nénikéjüktől. Egy nap jön egy névtelen levél, amiben figyelmeztetik
őket, hogy a néni szeretetét az egyik szolgálólánya kisajátította, ahogy a
vagyonát is ki fogja.
A fiatal pár
meglátogatja a beteg nagynénit, hogy lássák, jól van-e, illetve hogy az ügy
végére járjanak. Roddy szeme azonban megakad Mary Gerrardon, egy fiatal, szőke,
gyönyörű lányon, és beleszeret.
Ám a néni hirtelen
meghal, végrendelet híján az egész vagyont unokahúga, Elinor örökli. Roddy
viszont már nem akarja feleségül venni. Hogy ennek mennyiben oka az, hogy nem
kíván a feleségén élősködni, és mennyiben a szőke leányzó, az talán nem is
kérdés.
Szegény Elinor bár
gazdag lett, de mit ér a vagyon, ha nincs kivel megosztani? Elvesztette
szerelmét, és erről csakis az a lány
tehet! Talán ha meghalna…
Mary Gerrard valóban
meghal, miután evett Elinor szendvicséből, hát így kerül Elinor vád alá. Minden
indíték, minden bizonyíték arra utal, hogy ő tette; de vajon tényleg ő? És ha
nem, akkor bizony ki? Ezt próbálja Monsieur Poirot kideríteni ebben a remek
krimiben.
Kitérek kicsit a szereplőkre: Elinorra, Roddyra,
Mary Gerrardra és Poirot-ra is.
Elinor sokak számára –
számomra is – példakép lehet. Ő is rettentő érzékeny (akárcsak én), de ő képes
annyira kontrollálni magát, hogy az arcán semmi ne látszódhasson. Amikor
szakítanak Roddyval, és később minden elveszni látszik, akkor sem adja meg
másoknak azt az elégtételt, hogy kiboruljon. Irigylem tőle a lélekjelenlétét!
Roddyról már nem vagyok
ilyen jó véleménnyel. Talán az egyetlen jó tulajdonsága, hogy nem a pénzt
tartja a világmindenségnek. Az, hogy vőlegényként (!) beleszeret valaki másba,
számomra megbocsáthatatlan.
Mindenki imádatának
tárgya, Mary Gerrard következik: ő egy igazi, szerény kis angyalka. Olyan
ember, akiből sokkal több kéne ezen a földön – de mint azt tudjuk, itt az
erősek élik túl. Mary sem élte túl a mérgezést, pedig ő az, aki igazán
megérdemelte volna az életet.
Poirot karaktere ebben
a könyvben egész elviselhető volt: szinte alig néhány elejtett mondatában
istenítette magát. Lehet, hogy ez csak azért volt, mert nem is sokat szerepelt.
J
Gondolkodtam egy ideig,
vajon miért ezt a címet kapta a kötet (Cipruskoporsó), de nem jöttem rá saját
sütnivalómból. Az interneten megtaláltam a választ: azért, mert a kötet alapját
egy Shakespeare-idézet adja:
„Gyere
hát, te halál már!
Befed
itt feketén ez a föld:
Te
tűnő lehelet, szállj!
Ez
a kőszívű lányka megölt.
Cipruskoporsóm,
szemfedőm
Vár
már reám;
Nem
vitt el még ily szenvedőn
Senkit
halál.”
(Shakespeare:
Vízkereszt)
Lehet, hogy olvastam
már jobbat Agatha Christie-től (na jó, csak egyet, a Tíz kicsi négert), de rosszabbat
többet. Imádom a nyarat, talán ezért szerettem bele ebbe a történetbe: mindig
odaképzeltem a virágzó kerteket, a napfényt, a zöld lugast… más helyszíneken
pedig a hűvös (hmm, rímel a „bűnös”-re) tárgyalótermet, ahová az olvasónak jól
eshet elbújni a „kánikula” elől.
Ajánlom: Nyáron, a szabadban árnyékba húzódva, egy kupa jeges gyümölcsteával.
Forrás: http://www.wholefoodsmarket.com |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése