J. K. Rowling – John Tiffany – Jack Thorne: Harry Potter és az elátkozott gyermek

Sorozat: Harry Potter 8.
Oldalak száma: 312 oldal
Megjelenés éve: 2016
Eredeti megjelenés: 2016
Fordította: Tóth Tamás Boldizsár
Kiadó: Animus
Eredeti cím: Harry Potter and the Cursed Child
ISBN: 9789633244654
Műfaj: fantasy, ifjúsági
Goodreads átlag: 75% (3,75)
Moly.hu átlag: 82%

Fülszöveg:

Tizenkilenc ​évvel a roxforti csata után…

Harry Potter élete sosem volt könnyű – és most sem az, amikor a Mágiaügyi Minisztérium túlhajszolt dolgozójaként, férjként és három iskoláskorú gyermek apjaként kell helytállnia. Miközben Harry a múlttal viaskodik, kisebbik fiának, Albusnak is meg kell küzdenie a reá nehezedő családi örökséggel. A múlt és a jelen vészjósló összeolvadása azzal a ténnyel szembesíti apát és fiát, hogy a sötétség néha egészen váratlan helyekről támad.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek, J.K. Rowling, John Tiffany és Jack Thorne új műve, a nyolcadik Harry Potter-történet, egyszersmind az első, amit színpadon hivatalosan bemutattak. Színpadra írta: Jack Thorne.

Ez a könyv, amely a színházi próbák szövegkönyvének különleges kiadása, lehetővé teszi, hogy azok is nyomon követhessék Harry Potternek, valamint családjának és barátainak sorsát, akik nem látták a darabot. Az ősbemutatóra 2016. július 30-án a londoni West Enden került sor.

Én és a könyv

Olvasva: 2017. augusztus 18--19.

Nagyon sokáig idegenkedtem a könyvtől. A Harry Potter-sorozat remek lezárást kapott a hetedik kötettel, és úgy gondoltam, minden, amit kiadnak hozzá, csak arra jó, hogy még több bőrt lehúzzanak róla. Még a Legendás állatok filmről is ezt gondoltam, aztán mégis megnéztem, és imádtam! Áprilisban jött a Legendás állatok forgatókönyv, bennem elpattant valami, és azonnal előrendeltem, mellécsaptam Az elátkozott gyermeket is, mondván: ha már lúd, legyen kövér.

Véleményem

Szerintem nagyon jó kis könyv ez, ha a helyén tudjuk kezelni. Ha nem akarjuk mindenáron beleszuszakolni a HP8 szerepébe, inkább egy olyan fanfictionnek fogjuk fel, amin J.K. Rowling neve szerepel. 

Biztosan sokan vannak a Harry Potterrel úgy, mint én: nekem egy életérzést jelent. Amikor olvasom, belekerülök egy fanatikus állapotba, és a legtöbb gondolatom a HP körül forog. Nagyon féltem, hogy Az elátkozott gyermek nem fogja ezt az érzést nyújtani, de szerencsére tévedtem; ugyanúgy a hatalmába kerített. (Lehet, hogy ehhez kissé ez a hűvös, őszies időjárás is hozzájárul. A HP nekem mindig is egy őszi könyv volt: iskolakezdés, sült tök, forró csoki, satöbbi.) Amióta csak befejeztem, arra vágyom, hogy folytassam a sorozatot a 6. kötettel, vagy legalább megnézzem valamelyik filmet.

[EdenChang | DeviantArt]

Az elátkozott gyermek sztorija kifejezetten eredeti. Harry és Ginny középső fia, Albus a Mardekárba kerül, ráadásul Draco Malfoy fiával, Scorpiusszal barátkozik össze. Albus egyre inkább elidegenedik a családjától. Albus más, mint a többi Potter, de Scorpius is más, mint a Malfoyok. Scorpiusról ráadásul nagyon sötét pletykák terjednek: azt beszélik, hogy valójában Voldemort az apja. Albus is, Scorpius is bizonyítani akar valamit; Albus ráveszi a barátját, hogy mentsék meg Cedric Diggoryt, aki ártatlanként halt meg. Scorpiusszal ezért vissza-visszaugrálnak egy időnyerővel, csakhogy akárhányszor a múltban járnak, mindig elromlik valami a jelenben. Az egyik ilyen ugrásuk azt eredményezi, hogy újra Voldemort van hatalmon. Ebből is látszik, hogy a történet nem Harryről szól, ő csak amolyan másodhegedűs szerepet tölt be. Ő is kap azért fontos részeket, például rémálmok kínozzák, és a sebhelye is fájni kezd.

Amiért levontam egy fél pontot, az az volt, hogy túlságosan nosztalgikus volt a könyv jellege. Harry, Ron, Hermione és Draco is, minden „régi” szereplő állandóan anekdotázott. (Miért is volt erre idejük, mikor a gyerekeik élete forgott kockán?) Plusz minden találkozásukon az érződött, mintha ezer éve nem találkoztak volna, holott minden nap látták egymást.

Másik fél pontot a következő apróságok miatt vontam le. Hermione egyszer „barátom”-nak szólítja Harryt. Szerintem ez annyira nem Hermionés, ő szimplán leharryzné. Vagy nem? Hasonlóképpen zavart, hogy Voldemortot senki nem nevezte Voldemort Nagyúrnak, vagy Sötét Nagyúrnak, de még Tudjukkinek sem (abban a relatív idősíkban, ahol Voldemort uralkodott). Ez a tiszteletlenség soha nem volt jellemző a korábbi szereplőkre (kivéve persze Harryt).

A szereplők közül Scorpius volt a kedvencem. Éleslátó és humoros, pont a megfelelő időben szarkasztikus. Albusnak is voltak vicces megnyilvánulásai, de ő túl önfejű – mint az apja. Ha már Harrynél tartunk: őt itt és most kicsit utáltam. Nem volt valami jó apja Albusnak, és amikor eltiltotta Scorpiustól… a szívem szakadt meg a két fiúért. Harry mindent elhibázott, amit a gyereknevelésben el lehet hibázni. Karakterek terén a legnagyobb meglepetést a Büfés Boszorkány okozta (ki hitte volna?). Annyit elárulhatok, hogy jóval több van benne, mint amennyi látszik. ;)

Ahogy olvastam a könyvet, próbáltam elképzelni mellé a színdarabot is, de nem mindig sikerült. Biztosan azért, mert még nem láttam igazi színdarabot igazi színházban. (Eddig nem is nagyon hiányzott az életemből. Eddig.) Viszont simán el tudnám képzelni a történetet a mozivásznon (bár a CinemaBlend szerint erre gyakorlatilag nulla az esély).

Végül is örülök, hogy túlléptem ezen a "húzzunk le még egy bőrt, van még benne pénz" dolgon. Fanfictionöket továbbra sem tervezek olvasni (ahhoz túlságosan sznob vagyok), de amihez J.K. Rowling a nevét adja, mindet olvasni fogom.