Rick Yancey: Az ötödik hullám

Sorozat: Az ötödik hullám #1
Oldalak száma: 466 oldal
Megjelenés éve: 2014
Eredeti megjelenés: 2013
Fordította: Havadi Krisztina
Kiadó: Cartaphilus
Kiadói sorozat: Carta Young
Eredeti cím: The 5th Wave
ISBN: 9789632663272
Műfaj: YA, disztópia, romantikus
Goodreads átlag: 4,17
Moly.hu átlag: 90%

Fülszöveg: 

Az első hullám nyomán sötétség támadt. 
A második hullámot csak a szerencsések élték túl. 
A harmadikat pedig a szerencsétlenek. 
A negyedik után egyetlen szabály maradt: ne bízz senkiben!

Cassie egy lépést sem tesz a következők nélkül: Luger, M-16-os gépfegyver, lőszer és Bowie-kés. Ennivaló, víz, hálózsák és körömcsipesz csak ezek után következik a listán. 
Cassie tizenhat éves, a néptelen országúton menekül. Rajta kívül már nem sokan vannak életben a Földön. Menekül a lények elől, akik embernek látszanak, és akik megölnek minden útjukba kerülőt. Akik több hullámban pusztították az emberiséget. Nem tudjuk, kik az idegenek. Nem tudjuk, miért akarják megsemmisíteni világunkat. Csupán egyvalami világos: mindenkit ki akarnak irtani. 
Cassie családja túlélte az első és a második hullámot. A harmadik és negyedik viszont már nem kímélte őket. Cassie most az ötödik hullámmal néz farkasszemet: vagy öl, vagy megölik. „Csak akkor maradsz életben, ha egyedül maradsz” – ez a meggyőződése. De aztán találkozik Evannel, aki elbűvölő és titokzatos, és egyedül ő segíthet Cassie-nek, hogy valóra váltsa az öccsének tett ígéretét. A lány választásra kényszerül bizalom és csüggedés, harc és megadás, élet és halál között. Föladja vagy fölveszi a harcot?

Én és a könyv

Olvasva: 2016. január 13. -- február 1.

Mivel ez egy YA disztópia, automatikusan felkerült az "olvasnám"-listámra, és mivel csupa jót hallottam róla, a kívánságlistámra is. Aztán sikerült megnyernem a Thinking about you nyereményjátékán tavaly márciusban, ezúton is köszönöm Hédinek! És hogy miért pont most kerítettem rá sort? Két ok: egyrészt azért, mert már nagyon szeretném megnézni moziban, másrészt pedig a Könyvmoly Párbajon is listás.

Véleményem

Filmes borító

Nagyon nehéz helyzetben vagyok ezzel a könyvvel. Akartam szeretni, sőt, hittem abban, hogy megüti a Kedvenc szintet. Szó mi szó, elég magasra helyeztem a lécet. Élek-halok a YA disztópiákért, és bár nem sok olyat olvastam, ahol egy földönkívüli invázió adja a történet lényegét, pont ezért vártam. Mi a céljuk? Honnan jöttek? Hogy néznek ki? Mit akarnak az emberiséggel? Az első két kérdésemre a kezdő kötetből nem derült ki a válasz, csak az utolsó kettőre: "sehogy", illetve "eltörölni".

A főszereplő, Cassie ("nem Cassie, mint Cassandra, nem Cassie, mint Cassidy, hanem Cassie, mint Cassiopeia") egy igazi badass csajszinak tűnt első ránézésre: egy lépést sem tesz a gépkarabélya és az öccse plüssmackója nélkül. Aztán ahogy egyre inkább kezdtem megismerni, már mindjárt nem kedveltem annyira... ő is csak egy buta liba, vagy amilyennek az író elképzeli a buta libákat. Valahogy sosem amiatt aggódik, amiért épp kéne, pl. egy földönkívüli anyahajó látványa piszkítja be az égboltot, és Cassie legnagyobb problémája az, hogy vajon Ben Parish tudja-e, hogy Cassie szerelmes belé. Több ilyet is megemlítenék, de már attól ideges leszek, hogy fel kellett elevenítenem ezeket a jeleneteket, ahol komolyan elgondolkoztam, falhoz csapjam-e a könyvet.

Az első száz oldalon semmi érzelmet nem váltott ki belőlem a történet. Amikor a menekülttáborba eljöttek a katonák, akkor indult csak be a könyv, de Cassie karaktere egyre idegesítőbb lett. Az sem fokozta éppenséggel az olvasási élményt, hogy az idősíkok állandóan változtak - hol a múltban voltunk, hol a jelenben, és a váltásokra nem is utalt semmi. Aztán Yancey bekeményített, és bevezetett még egy pár szemszöget a történetvezetésbe; a hab a tortán mégis az volt, amikor hirtelen valaki más nézőpontjába kerültünk, egy múltbeli jelenetbe, vagy egy hosszú visszaemlékezésből a jelenbe... Előfordult, hogy két oldal után jöttem rá, hogy szemszögcsere történt, és minden eddigi cselekmény összekutyulódott a fejemben. Lehet-e ezt a katyvaszt fokozni? De lehet ám, pl. az ilyen és ehhez hasonló életbölcsességekkel (mert volt belőle néhány):

"[...] amikor az ember túl fiatal, még nem tudja, hogy a süket dumának több értelme is van: van az a süket duma, amiről tudod, hogy mi; van az, amiről tudod, hogy nem tudod, mit jelent; és az a süket duma, amiről csak gondolod, hogy tudod, mit jelent, de valójában nem."

Aztán - amikor átlendültem a holtponton -, Cassie szemszögének végre vége szakadt, és átkerültünk Sammy (Cassie ötéves kisöccse), majd Zombi fejébe. Már Sammy nézőpontja is felüdülést jelentett, de Zombi fejezeteinél a könyv iránt érzett utálatom nemhogy elpárolgott, de egyenesen a rajongója lettem.

Zombit végigkísérjük azon az úton, ahol haldoklóból közlegény, majd őrmester lesz, és mindezt nagyon izgalmasan építi fel Yancey. Érzékeljük a feszültséget, ami a kiképzőtáborban állandó, a halál szagát, mert a küldetésük biztos halállal fenyeget; a megkönnyebbülést, amikor a kiképző-tortúra végre véget ér, és a bénító félelmet, amikor az éles küldetésen minden a visszájára fordul. A gyászt, amikor a csapattársak elhullanak, az adrenalint, amikor Zombi visszatér a "viperafészekbe", hogy megmentse a kis Mazsolát, és a kételyeket, hogy vajon beválik-e a terv.

„Egy ember halála tragédia; millióké statisztika.”

Kétségtelenül Zombi karaktere sikerült a legjobban, de nálam Evan is toplistás. Evan, aki megmenti Cassie-t a haláltól, aki meggyógyítja, aki házi hamburgert csinál, aki ragaszkodik ahhoz, hogy segítsen kiszabadítani Sammyt... Sorolhatnám még, de van valami, amit a tökéletes Evan is titkol, és ez a titok... nos, mindent más megvilágításba helyez.

A sok negatív dolog mellé, amit a könyv rovására felhoztam, egy rendkívül erős cselekmény kellett, és ezt a második felében meg is kaptam. Egész addig kétpontosra értékeltem a történetet, de Evan, Zombi és körömrágós akciójelenetek négy pontra felhozták. És az a fránya, kegyetlen függővég!! Szép munka! A Végtelen tengerre tessék szépen megnevelni Cassie-t, Yancey úr, és én a lábai előtt fogok heverni!