James Dashner: Halálkúra

Sorozat: Útvesztő 3.
Oldalak száma: 400 oldal
Megjelenés éve: 2015
Eredeti megjelenés: 2011
Fordította: Havadi Krisztina
Kiadó: Cartaphilus
Kiadói sorozat: Carta Light
Eredeti cím: The Death Cure
ISBN: 9789632664217
Műfaj: YA, disztópia, posztapokaliptikus
Goodreads átlag: 3,77 / 5
Moly.hu átlag: 81%

Fülszöveg:

A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?

Én és a könyv

Olvasva: 2016. június 17. - július 1.

Az Útvesztő egy nagyon érdekes világot vázolt fel, amiben egy élmény volt kalandozni. A Tűzpróba már az elején beszippantott, és annyira magával ragadott, hogy bekerült a kedvenceim közé. El nem tudtam képzelni, miért ilyen alacsony ezek után a Halálkúra molyos százaléka... Nos, most már mindent értek.

Véleményem

Az előző rész izgalmas befejezése után valami sokkal ütősebb kezdésre számítottam. A Halálkúra első fejezetei arról szólnak, hogy Thomas egymagában ücsörög a cellájában, senki nem mond neki semmit, és azon gondolkozik, miért van ilyen fojtogatóan büdös. A bűz belengi a cellát. A szag betölti Thomas orrát és a fejét, belekúszik az agyába, és kiszorít minden fontos gondolatot. (Szegény vőlegényem olvasta fel nekem ezeket a részeket, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy legyen már vége, mert ettől még én is a falnak megyek, nemhogy ő, aki egyébként sem szeret olvasni.)

Hálistennek a huszonhatodik napon Thomast kiengedik, és végre kiszellőzhetnek a gondolataink. A Patkányember elmondja nekik, hogy a legtöbben immúnisak a Kitörésre, ám néhányan nem, és hogy vége a kísérleteknek, mindenki visszakaphatja az emlékeit. Thomas, Newt és Minho az egyetlenek, akik nem akarnak emlékezni, de kényszeríteni akarják őket a műtétre, úgyhogy Brendával és Jorgéval együtt meglovasítanak egy berget.

Az útjuk Denverbe vezet, egy nagyvárosba. Kiderül, hogy Teresáék is oda szöktek. Denverben a csapat egy régi ismerőssel találkozik, akit halottnak hittek. Ez az ember egy Jobb Kar nevű szervezet tagja, amelynek az a célja, hogy egyszer és mindenkorra leállítsa a VESZETT-et. Mivel közösek a céljaik, Thomasék fontolóra veszik a csatlakozást; akkor még nem tudják, hogy mennyi életveszély vár rájuk a Buggyantakkal teli városban; azzal pedig végképp nem számolnak, hogy pont a Buggyantaktól kell legkevésbé félniük...

A könyv nagyon erős cselekményt tudhat magáénak, csak egy baj van: hogy túl sok a töltelék szöveg. Izgalmasak a kalandok, amibe a fiúk meg Brenda belecsöppennek, és tényleg nagyon érdekfeszítő, de csak addig, amíg ideiglenesen meg nem menekülnek. Itt-ott próbálnak humorizálni a srácok, de szerencsétleneket nagyon vérszegény humorérzékkel verte meg a sors. Nem baj ez, ebben a sorozatban semmi helye a vicces jeleneteknek, csak akkor bár ne is próbálkoznának.

"Kövessetek. És ne feledjétek: ha bármelyik testrészetek leválna rólatok egy Buggyanttal történt szerencsétlen találkozás következtében, melegen ajánlom, hagyjátok a fenébe, és rohanjatok, ahogy bírtok. Már ha nem a lábatok vált le."

Thomasra nagyon haragudtam. Megszoktam az előző kötetekből, hogy az író kicsit sokat foglalkozik Thomas érzelmeivel, de most azt vettem észre, hogy a srác hangulatában, cselekedeteiben semmi ésszerűség nincs. Sajnos ő a döntéshozó a csapatban, ami azért fura, mert mindig a pillanatnyi megérzései alapján dönt. És többnyire rosszul. Jó példa erre a kávéházi jelenet, amikor felfedezik, hogy egy fertőzött ül a közelükben. Brenda és a többiek okosan leléptek, de Thomas csak nézett ki a fejéből, őt nem bírták magukkal ráncigálni. Amikor kiürült a helyiség, eljutott Thomas agyáig is, hogy menni kéne. És vajon ment? Nem. Mert ő meg akarta nézni, mi fog történni. Akkor az őr felfedezte, hogy mindenki elhagyta a helyiséget, csak Thomas nem, és a srác bajba kerül - egy többfejezetes bajba. Ebből látszott a leginkább, hogy ez a jelenet is csak töltelék a könyvben, nehogy már túl hamar véget érjen.

Gondolom, itt már elég egyértelmű, hogy Thomas sem tartozott éppenséggel a kedvenc szereplőim közé. Hasonlóan szerettem az összes többi karaktert is, ezért egyszerűbb lesz, ha arról az egyről beszélek, akit valamennyire kedveltem. Newt volt ennek a könyvnek az egyetlen értékelhető karaktere. Sokkal szívesebben olvastam volna a könyveket az ő szemszögéből. Érett, előrelátó és bátor, igazi vezető; igen érdekes sorsot szánt neki James Dashner, de erről egy szót se többet.

"– Te… mi… azt tesszük, ami helyes.

– Nem hiszem, hogy létezik még helyes és helytelen. (…) Csak szörnyű és kevésbé szörnyű létezik."

A kedvenc részeim azok voltak, amiben Buggyantak szerepeltek. Dashner igazán elgondolkodhatna rajta, hogy zombis regényeket írjon, mert ebben nagyon erős. Kiborított az a jelenet, amikor a fiatalok sétálnak az utcán, és látnak egy félig takarásban lévő Buggyantat. Ugyan nem lehetett látni, hogy mit csinált, de a többiekben felmerült, hogy éppen egy embert fogyasztott.

Aminek a legjobban örülök, hogy pár fejezet erejéig visszamentünk az Útvesztőbe. Erről sem akarok többet elárulni, de volt valami ismerős, nosztalgikus érzésem közben. A Siratók felébresztése pedig mocsok, de kihagyhatatlan húzás volt Dashner részéről! (Az első kötetben is a Siratók voltak a kedvenceim.)

"Mi értelme beszélgetni, ha már nem lehet megbízni a szavakban?"

Három dolog miatt pontozom le ezt a könyvet: a töltelékek, Thomas karaktere és a végkifejlet miatt. Vajon én vagyok az egyetlen, akinek az utolsó fejezet nem hozott megnyugvást? Pedig jól le lett zárva a sztori, nem maradtak kérdéseim, mégis úgy érzem, ez nem lett az igazi. Nem így kellett volna, valami hiányzik, de nem tudok rájönni, hogy mi.

Amennyire vártam ezt a könyvet, akkorát csalódtam benne. Tényleg ez lett a trilógia leggyengébb darabja. Mégis kihagyhatatlan annak, aki már belekezdett az Útvesztőbe, hiszen ebben a kötetben kapjuk meg az összes választ. Csak egyet tanácsolhatok: ne várjatok tőle túl sokat, hátha nem koppantok akkorát.